Szombat

A tegnapi írásomban örömködtem, milyen kegyes hozzám az endócskám. Ma reggel görcsre ébredtem... Nem vacakoltam: bevettem a gyomorvédőt, vártam, aztán jött a gyógyszer. Persze nem volt elég, szenvedtem, de kivártam, hogy elteljen 4 óra és jött a koktél.

Tegnap este fejben olyan szépen elterveztem, hogy mennyit fogok haladni (a pihenés mellett) a házimunkával, boltba is kell menni, főzni is kell, bele fog férni a szombatba. Mert egészségesen ennek a sokszorosa beleférne, de tisztában vagyok az állapotommal, tudom, hogy így mit bírok.

Igen, sajnos erről szólnak a napjaim. Az endó sokszor már ébredéskor a képembe röhög, hogy ugye tudod, ki itt a főnök?, máskor nap közben ébred a sziesztájából és állít csatasorba, gondolkodási időt sem hagyva.

Amióta szervezem a műtétet és az műtét körüli dolgokat, egyre inkább kezdek arra gondolni, hogy túl vagyok az egészen. Jó esélyem van rá, HA Dr Koppán odateszi magát (márpedig szinte 100%-ban dicsérik, és ő az egyik legjobb szakember az országban, bízom benne, és tudom, hogy mindent megtesz majd a legjobb tudása szerint), HA nem jön közbe semmi, hogy fájdalommentes életem legyen. A műtétig van még alig másfél hónap, a felépülést 6 hétre tervezem (persze meglesz a saját ideje, tart, ameddig tart, türelmes leszek), tehát van esély rá, hogy karácsonykor fájdalom nélkül ott ülhetek a Nagy Asztalnál anyuéknál a családi ebéden. Mindez nem elvárás, csak jó erre gondolni. (És szerintem hasznos is, jobb, mintha siránkoznék, hogy megint görcsölök, vagy hogy jaj, én szegény, meg leszek műtve. Na ennek semmi értelme és biztosan nem az épülésemet szolgálja.)

Annyira jó érzés, hogy miközben sokaktól, sokféleképpen kérek segítséget, kérnek tőlem is (főleg étkezés kapcsán) és legtöbbször tudok is segíteni vagy irányt mutatni. :) És annyira élvezem, hogy nincs már kora reggel 30 fok, nem tűz bántóan a nap, nem kell menekülni a hőség elől, éjjel lehet aludni. :)

(A mai ebédem.)

Péntek

Ma is nagyon kegyes volt hozzám az én kis endóm. Jelzi, hogy van, itt van, mert egy filctollal pontosan rá tudnám rajzolni a hasamra, hol vannak a petefészkeim, egyértelműen érzem őket, minit feszítenek, de ezt már nem is nevezem fájdalomnak. Az irtózatos energiahiány alapból elég lenne, szörnyen nehéz így dolgozni. A memóriám sokszor kétségbeejtő. Elsősorban a rövid távú. Fogalmam nincs, kinek mit mondtam, kivel miről beszéltem. Sokszor 1 percen belül megkérdezem vagy elmondom ugyanazt úgy, hogy egyáltalán nem emlékszem, hogy már mondtam, kérdeztem. És sokszor többször is előfordul, mondjuk 2 percen belül 4-5-ször kérdezem ugyanazt... Irtózatos energiát emészt fel így dolgozni, figyelni, tanítani. Én pedig csak remélni tudom, hogy az endometriózissal függ össze ez (is) és a műtét után rendeződik a helyzet.

A suliban az elsősökhöz vendég érkezett az első német órán: Teddy. Ő figyeli, milyen ügyesen dolgoznak a gyerekek, óra végén elmondja, ki kap matricát. De Teddy segít is, bátorít, meg lehet ölelgetni és a fülébe szabad súgni a titkokat. És ma már barátot is találtak neki a kicsik. :) Az elsőskék haláliak. Iszonyú jó szövegük van, persze mindenre van megjegyzésük, mindenhez van hozzáfűzni valójuk, és ámulattal figyelem bennük ezt az igazi, kíváncsi, lelkes gyermeket, a még csillogó szemüket, és a magam részéről szeretnék hozzájárulni ahhoz, hogy ez még sokáig így maradjon.

A gyomrom nagyon lassan, de javul. Vannak ételek, amiket nem bírok megenni, vannak, amiket megeszek, de nem esnek jól, úgyhogy kísérletezgetek. Harmadik napja ugyanez a reggelim: zabkása, csöpp mogyoróvaj, szőlő/gyümi, lenmag, kendermag. Ma ittam hozzá egy kapucsínót is. Ezt így szereti a gyomrom, minden van hozzá itthon, gyorsan elkészül, és finom is.

Eddig az 5 órás felkeléssel belefért a gyomorvédő- és por utáni fél órára reggeli, előtte-utána (néha közben) a hasmenés, de nagyon csisszes így az indulás a munkába, viszont korábban nem akarnék felkelni, kell az alvás. Azt hiszem, hogy fél órával előbb megpróbálok aludni menni, akkor talán menni fog a korábbi kelés. Avagy próbálok arra koncentrálni, hogy megszűnjön a hasmars. :)