Hétfő (Ausztria)

Ez az első este a másfél éve tartó osztrák munkám során, hogy a munkaidő lejártát nem várom, amikor pedig ezelőtt már majd kiugrottam a bőrömből, hiszen amint felértem a szobámba, csörgött a telefon...
Annyian de annyian szóltatok, írtatok, bíztattok, olyan sokan felajánlottátok a segítségeteket, javasoltatok szállás lehetőséget, adtatok ötleteket a továbbiakra nézve, hogy el sem hiszem. És a barátai is megkeresnek, hogy gondoljam át...

115 a nyugalmi pulzusom. Nem tudom, az fáj-e jobban, hogy végképp elveszett a bizalmam abban, akivel el tudtam volna képzelni az életemet; az, hogy az egész lépcsőház, a fél ház és a háromnegyed város már régóta tudta, mi a szitu, csak én nem; hogy a történtekkel tönkretett két nőt, ebből az egyik én vagyok; hogy csalódást okozott sok embernek; hogy a húgom két gyereke maga alatt van, mert egyszerűen imádták, és nem értik, mi van, azt főképp nem, mi lesz (ők az apjukat már elveszítették, most pedig újra egy hatalmas veszteség)...

Úgy döntöttem, pár napig nem gondolkodok. Se a jelenen, se a jövőn. Hagyom, hogy történjenek a dolgok, hagyom, hogy fájjon, hagyom folyni a könnyeimet. Nem szabad magamba zárnom, mert akkor belülről fog robbanni, nem szabad ebbe belebetegedni.

Étek hétfőn:
R: 4 piskóta.
U: kis darab kolbász, egy falat sajt.
V: fél tenyérnyi gombás hús, 2 tojás.

Cím nélkül

Másfél éves Ausztriába való kijárásom során most először fordult elő, hogy a 11 órás út után nem volt kinek boldog sms-t írjak a megérkezésről, és hogy már csak 13 és fél nap van hátra és hogy már most hiányzik és szeretem. A szívem szakadt meg és a fegyelmem könnyzacskója is: feljöttem és egyszerűen elkezdtem sírni. Két nap után először. Azt mondják, a gyásznak fázisai vannak. Igen, én is így érzem. Legelőször tagadtam: ez nem lehet igaz, ez nem történhetett meg. Nem akartam elfogadni a tényeket, a valóságot, hiszem annyira hihetetlen, hogy akit nagyon szeretünk, képes minket hátba szúrni. Nem akartam tudni, nem akartam látni, nem akartam hallani. Sok óra eltelte után felötlött bennem az a bizonyos "Miért?". És elkezdtem haragudni. Rá, a másikra, de legfőképp magamra. Majd jött az, hogy könyörögni kezdtem az égiekhez: Csináljátok vissza! Az nem lehet, hogy ez így legyen! Most vagyok abban a szakaszban, amikor kezd tudatosulni bennem, hogy pont van a dolog végén. És ez fáj. Szaggat, hasogat, éget, őröl. Nagyon. Kegyetlenül. Ha ezen a fekete lelki sötétségen túlleszek, eljön majd az az idő is, hogy tudomásul veszem: ez történt, ennek vége. Meg fogok nyugodni és tovább fogok lépni. Így kell lennie.

Tegnap végül a parkolóban aludtam, a kocsimban. Aludtam? Talán 1 órányit. És most van két hetem arra, hogy kisírjam magam, hogy gondolkodjak, hogyan, hova tovább. Mert "haza" már nem megyek. Egyelőre csak Magyarországra...