Másfél éves Ausztriába való kijárásom során most először fordult elő, hogy a 11 órás út után nem volt kinek boldog sms-t írjak a megérkezésről, és hogy már csak 13 és fél nap van hátra és hogy már most hiányzik és szeretem. A szívem szakadt meg és a fegyelmem könnyzacskója is: feljöttem és egyszerűen elkezdtem sírni. Két nap után először. Azt mondják, a gyásznak fázisai vannak. Igen, én is így érzem. Legelőször tagadtam: ez nem lehet igaz, ez nem történhetett meg. Nem akartam elfogadni a tényeket, a valóságot, hiszem annyira hihetetlen, hogy akit nagyon szeretünk, képes minket hátba szúrni. Nem akartam tudni, nem akartam látni, nem akartam hallani. Sok óra eltelte után felötlött bennem az a bizonyos "Miért?". És elkezdtem haragudni. Rá, a másikra, de legfőképp magamra. Majd jött az, hogy könyörögni kezdtem az égiekhez: Csináljátok vissza! Az nem lehet, hogy ez így legyen! Most vagyok abban a szakaszban, amikor kezd tudatosulni bennem, hogy pont van a dolog végén. És ez fáj. Szaggat, hasogat, éget, őröl. Nagyon. Kegyetlenül. Ha ezen a fekete lelki sötétségen túlleszek, eljön majd az az idő is, hogy tudomásul veszem: ez történt, ennek vége. Meg fogok nyugodni és tovább fogok lépni. Így kell lennie.
Tegnap végül a parkolóban aludtam, a kocsimban. Aludtam? Talán 1 órányit. És most van két hetem arra, hogy kisírjam magam, hogy gondolkodjak, hogyan, hova tovább. Mert "haza" már nem megyek. Egyelőre csak Magyarországra...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése