A sok ölelés mellett ezeket is kaptam:
A gyerekeknek nem mondtam mamit. Sokan nem is tudják. Ők még javarészt "gyermek-dimenzióban" élnek, jó, ha maradnak ebben.
Nehéz, nagyon nehéz dolgozni úgy, hogy sokszor még testben sem érzem, hogy ott vagyok. Amellett, hogy több mázsásnak érzem a testem, amit nagyon nehézkes vonszolni A-ból B-be, a lelkem időn és téren kívül valahol lebeg. Ma is többen kérdezték, hogy vagyok (köszönöm!), annyit tudok válaszolni: vagyok, mert magamnak sem tudom megfogalmazni, hogyan is vagyok. A testemet érzem. Mert minden porcikám fáj. A bal kulcscsontomnál folyamatosan szúr, nyom a mellkasom, néha alig kapok levegőt, álldogál az emésztésem, sokszor remeg a kezem, a vállaim irtóztató módon fájnak, a bal sarkam-talpam is folyamatosan, a két (három?) éve szétrúgott bal kis lábujjam folyamatosan sajog, a fogaim sem kutyák (és mennem kéne már nagyon a következő foghúzásra), sokat fáj a fejem, nem jól alszom (még mindig) és MINDEN reggel félelmetesen fáradtan ébredek (...). A munkában való jelenlét felemészti minden energiámat.
Mintha az agyam is, a testem is tőlem függetlenül létezne. Azóta, hogy voltam maminál vasárnap, versek motoszkálnak a fejemben. Régen nagyon könnyen tanultam, egy időben rengeteg verset is (ez tényleg régen volt). Jönnek elő verssorok, amikhez megkeresi a memóriám a többi verssort, amíg egyszer csak összeáll, vagy folyamatosan dolgozik rajta. Igyekszem enni. Ami van. De nagyon nem jól eszem. Az emésztésem le is állt.
Egy blogbejegyzést megírni is iszonyatos energiába telik. Ha mégis összejön (legyen bármilyen), azért az jó.
Tényleg óriási munkahelyi változások lesznek jövőre. Minden tanévet már áprilisban el kell kezdeni előkészíteni (amibe nem lát bele egy kívülálló). Még éppen az ez évi véghajrában vagyunk, de már konkretizálni kell a következő kezdést: nagyon nem egyszerű és nagyon időigényes. A mostani energiaszintemmel hatalmas kihívás ez (is).
Drága mami és anyukám, nagyon hiányoztok...
