Héttől háromig olyan ezerszer dobtam el az agyam, próbáltam koncentrálni és nyugodt maradni, miközben -ritka kivétellel- percenként hegedültek a gyerekek minden egyes idegszálamon...
(A Bakonyban, a szállodában sok gyerekes család is volt. Pár hónapos picikétől a kb 10 évesig. Én csak tátottam a számat, mert normális hangerővel beszéltek, köszöntek, nem volt hiszti, kiabálás, rohangálás, veszekedés, követelőzés, visszabeszélés, rugdosás, fenyegetőzés, verekedés (...) Egyetlen egyszer sem. Egy anyukát "meginterjúvolva" megosztotta a "titkot": nincs benne semmi extra, csak idő: rengeteget vannak együtt és rengeteget foglalkoznak a gyerekekkel.)
Kaptam ajándékot, ma különösen jólesett.
Ma jött utoljára az egyik munkatársam, aki azért nem dolgozhat nálunk tovább, mert nem élt a "kötelezően igényelhető" oltással. "Elbúcsúztattuk." Nem szóltam egy szót sem, csak ezt az egészet nem tudom -még mindig- felfogni. És nem mondom ki, ami bennem van.
Ehhez kapcsolódik, hogy második hónapja dolgozom úgy, hogy Damoklész kardja lóg a fejem felett. Először március vége volt a határidőm, aztán az igazgatóm beszélt az üzemorvossal, mivel hivatalosan másodszor is átestem a kovidon, így meghosszabbította még egy hónappal. Most úgy néz ki, hogy április végéig maradhatok. Csak kérdezem, a kérdésem költői: hogy van az, hogy a velem egy időben átesetteknél van, aki egy napra sem kapott üzemorvostól "kötelezően igénybe vehető oltás alóli halasztást", én pl. két hónapra, megint más fél évre... És hogy lehet úgy dolgozni, hogy tudod: április végéig jó vagy így, május elsejétől már be sem léphetsz az iskolába, mert maga leszel a fertő... A gyerekeknek meg nem mondhatsz semmit (csak azt hallhatják, ami a fantasztikus tankönyvekben le vagyon írva(l)), márpedig őket érdekli a téma (már hogy ne érdekelné!), én meg márpedig igyekszem ember- és gyerekszámba venni őket, nem vityai közjószágként kezelni alias közszolga, így elmondom az igazságot. Tudom, túúúdom: katasztrofálisan rossz alattvaló vagyok...
A kollegákat megkértem: ha nekem mennem kell, ne búcsúzzanak, ne vegyenek ajándékot, ez nem az a történet.
Rengeteg feszültség, bizonytalanság van bennem. A mindennapok annyira pörgősek, hogy agyalásról szó sincs. De minden marad bennem, semmit nem mondok ki, ez a sok feszültség pedig csak gyűlik, gyűlik, ennek pedig sosincs jó vége.
Jó volna jó dolgokról naplót írni, milyen szuper lenne csupa-csupa jobbnál-jobb történésről beszámolni. Az élet nem ilyen. Vagy valamit kegyetlenül rosszul csinálok.
