Tavaly január 6-án voltam utoljára Budapesten a húgoméknál (onnan tudom, hogy most visszakerestem a blogon). Pontosan egy évvel anyu halála előtt. (Ahogy ez most tudatosult bennem, elsírtam magam. Utoljára nyolc napja sírtam -na jó, bömböltem egész éjjel-, hát nem is olyan rossz... A bejegyzés végén még lesz erről szó.) Egy év alatt sok mindent változtatott a lakáson (klassz lett) a húgom, lassan két hete új családtagjuk van, Kesuka, egy tíz éves, menhelyről örökbefogadott tünemény, ennivaló, csupabarátság, hízelgős, gyönyörű csodacica, húgom párja, L. is ott volt, aztán megérkezett M. is, a húgom kis-nagyfia, szóval együtt volt mindenki (majdnem, M. dolgozott).
(A képen a húgom erkélyén egy nekem nagyon tetsző kompozíció.)
Nem elég, hogy sikerült mindenkit odavarázsolni, a húgom -a közelgő szülinapom miatt- full meglepetésként asztalt foglalt egy nagyon közeli helyen (ahol egyébként tavaly vízkeresztkor anyuval is ettünk).
Az én picikéim (a húgom gyerekei) rettenetesen megnőttek, jogilag is felnőttek. Utoljára júniusban, mami temetésén láttam őket. Előtte anyuén. Most végre nem temetésen találkoztunk.
Mintha tegnap lett volna, amikor még kis minimanók voltak...
Issteni rántott gombát ettem.
És ha nem lett volna elég meglepi, egyszer csak megszólalt a Boldog születésnapot Halász Judittól és jött a felszolgáló hölgy egy tortával.
Ajándékot is kaptam: egy fotóalbumot csodásabbnál csodásabb régi családi fotókkal és egy speckó bögrét.
Ugyanis kábé 40 éve (!!!) vágyom Norvégiába. Ha csak egy napra is. Hozzá még "bélés" is volt...
Nagyon (nagyon!) jó volt együtt lenni! És itt is köszönök mindenkinek mindent!!!
(A hajnali 4.40-es busszal mentem fel M-val -ő volt a sofőr-, és az esti 17.05-össel jöttem haza.)
.....
Ma (vasárnap) a tegnapi rengeteg ülés (húgoméknál, étteremben, buszon hat óra) után kénytelen voltam mozogni. Egész délelőtt 50-10-ben tevékenykedtem (50 perc munka, 10 perc pihenés), sütöttem, pakoltam, teraszt rendeztem... M. hívott, hogy foglalt délutánra mozijegyet. Magának az Alienre, nekem a Grura. (Én képtelen vagyok Alient nézni a rózsaszín vattacukor lelkemmel.)
A Gru 4 nekem nagyon tetszett, jókat nevettem. (Semmi para, minimális feszültség, sok nevetés, kell ez.)
(Azt hiszem, hogy) a héten kezdtem el olvasni a gyászfeldolgozós könyvet. Mert a Mitsek eladása után valahogy összegződött a sok fél év alatti- veszteség, és már hánytam. Többen kérdeztétek, melyik ez a könyv, befotóztam:
Amit eddig megtudtam: SENKI nem tudhatja, hogy érzem magam, mert ahogy minden ember, úgy minden gyász is egyedi. NORMÁLIS, ha memóriazavaraim vannak, ha eltévedek, ha képtelen vagyok sok mindenre. LEHETNEK alvászavaraim, NORMÁLIS, ha az ember ilyenkor máshogy eszik. NEM BAJ, ha sírok. NORMÁLIS, ha hullámzóan vagyok, még ha ez olykor szélsőséges is. Nekem ezek megnyugtató dolgok.
Sajnos annyira fáradt még mindig a szemem a fél éves sok sírástól, hogy pl. a monitort, telefont sem tudom sokáig nézni, és az olvasás sem leányálom. Nagy nehezen eljutottam a könyv 93. oldaláig, ahol azt írja: olvassam újra az első hat fejezetet. Írtam a barátnőmnek (J-nak, akinél csütörtökön voltam, és aki szintén végigcsinálta a könyvet), hogy most tényleg? Azt írta: igen. Úgyhogy ma elkezdtem elölről.
(Három nap szabim maradt. Van még dolog. Az eddigi sulikezdésekbe sem gondoltam bele szívesen évek óta, a mostaniba pedig már egyszerűen nem is vagyok hajlandó... Most még most van...)
