2023. december 29., péntek

Félig

Be-benézek hozzád. Ha fent vagy, bemegyek, leülök melléd. Ha épp nem fáj annyira a bőröd, megfogom a kezed. Érzem, hogy még picit megszorítod az enyémet. Ha izgatott, nyugtalan vagy, és nem fáj, nagyon óvatosan simizem a homlokodat. Mert az megnyugtat. A felületes légzésed ilyenkor kisimul. Elmondom, hogy most csak én vagyok itt, biztonságban vagy, nem kell félned. Éjszakára Zs. jön, ő is vigyáz rád.

Ülök melletted, fogom a kezed. Annyi mindent szeretnék mondani, de nem jön ki hang a torkomon. Csak ülök, nézem a négyszáz éves testeden a négyszázas tapaszt, az elgyötört arcodat. Néha még kinyitod azt a szép, zöld szemed, és tudom, hogy látsz. Tudom, hogy hallod a mosógépet és azt is: megnyugtat a hangja és a tudat, hogy nem lustálkodik a kislányod. Ülök, és ezredszer is elmondom, hogy minden elrendeztünk, mindenki jól van és jól is lesz, nagyon szeretünk, de elengedünk, menj.

Félig még velünk vagy, de félig már fáj a hiányod.

Az élet része

Még anyu gyerekkorában is, a több generációs együttéléssel a születés (otthon) és a halál (otthon) is az élet része volt. A földi körforgás egész volt. Ma a legritkább esetben szülnek és halnak meg otthon a családtagok. Pedig, ha egy rokon öreg lesz, beteg, netán haldoklik, az ugyanúgy része a nagy egésznek, mint a fiatal, vidám, szép pillanatok. Aki megfosztja magát, a gyermekét ennek a megélésétől, a nagy egészből von meg egy szeletet. Szerintem.

Hargitay Juditnak van erről egy szép írása:




15 éves lehettem, amikor átéltem életem legmegrázóbb karácsonyát. A 84 éves dédnagymamám (nagymamám édesanyja) haldoklott, és az egész család lement a faluba, hogy velük legyünk szenteste. Fel sem merült, hogy az ünnepet a kényelmes, kecskeméti lakásunkban töltsük, és a dédnagyit kórházba vigyük az utolsó napjaira. Mi, a család mentünk le hozzá.
Nagy, hófödte december volt, a nagyszüleim házában fel volt díszítve egy arasznyi fenyőfa. Meghallgattuk lemezről a Csendes éjt (mindig azt hallgatjuk gyertyagyújtáskor), aztán együtt átmentünk egy utcával arrébb, a dédi házába. A dédi egy hatalmas, rózsaszín dunyha alatt feküdt. Az éjjeliszekrényén egy szaloncukorral díszített fenyőág és egy szál gyertya állt, a félhomályos szoba sarkában, egy fotelben ült az orvos. Akkor már csak órák voltak hátra dédi életéből. Amikor beléptünk a szobába, a haldokló, aszott kis öregasszony látványa olyan ijesztő volt, hogy apám ösztönösen magához húzott, és a kezével eltakarta a szememet. Nagyapám halkan odaszólt neki: “Nem kell mindentől megóvni a gyereket, Gábor.” Apám leengedte a kezét, én odaléptem dédihez, aki már nem nagyon tudott magáról, de amikor engem meglátott, kicsit megemelkedett a párnáról, mintha el is mosolyodott volna, és erőtlenül végigsimított a karomon.
Talán negyedórát lehettünk ott, aztán a nagymamám elküldött minket, ő maradt virrasztani. Baktattunk a főutcán, a ropogó hóban. Én megkérdeztem: “Most mit csinálunk, papa?” Nagyapám rám mosolygott: “Elmegyünk az éjféli misére, és mondunk dédiért egy imát. Az egész falu ott lesz, kívánj mindenkinek boldog karácsonyt.”
Sok ajándékot kaptam azóta, drágákat, szeretetteljeseket, de életem egyik legfontosabb ajándékát azon a hóval borított, sötét-szomorú falusi szentestén kaptam meg. A nagyapámtól, akire abban a pillanatban haragudtam is egy kicsit, amiért meg kellett néznem dédit, nem kímélt meg ettől, még az ünnepen sem. Mégis, épp ezzel véste a fejembe, hogy a család nem az én tiszteletemre rendezett kívánságműsor, nem szolgáltatás, hanem vastörvény, amely alól én sem vagyok kivétel.
És ha az egyik családtag öreg, elesett, urambocsá terhére van mindenkinek – vagy épp távozni készül a világból –, akkor is vele vagyunk, mert akkor van a legnagyobb szüksége ránk. Ez fontosabb a díszkivilágításban úszó lakásnál, a bugyogó halászlénél, az ünnepi hangulatnál, az ajándék-kívánságlistámnál. És igen, fontosabb az én lelkemnél is.

kép és H. J. írása: https://www.facebook.com/photo/?fbid=7696045397076690&set=a.299984100016227

Péntek reggel

Most, hogy néhány nap hazajöttem este és átaludtam az éjszakát, fizikailag is és lelkileg is jobban vagyok. Jól nem, de jobban. Régóta ma éreztem reggel először, mennyire jólesik a csípős hideg levegő, láttam, milyen szép fényeket ad a reggeli napsugár.

Anyu céklát főzött reggel, a szurit elutasította, aztán mindenkit kizavart, mert ő világgá megy és egyedül akar lenni. Én csak 6-ra átugrottam, kifizettem az éjszakást, megvártam a délelőttöst, közben mostam egyet, kiteregettem, kávét főztem, elmosogattam, majd hazajöttem.

M. "szállodás" reggelivel kedveskedett. Itt is nagyon szépen köszönöm!