Boszorkánykonyha: 03/21/15

2015. március 21., szombat

Szombat (Mo. 14/6.)

Reggeli: 2 sonkás-káposztás muffin

Napozás: 2x30 perc

Ebéd: spenót főzelék, sült mangalica szalonna; desszert: csokikrém

Snack: marék mogyoró, 4 kis sárgarépa

Vacsora: 'álá provansz': kék sajt, sajt, sonka, olíva bogyó

Facebook oldal: Boszorkánykonyha

Megjegyzéses 8

(1. rész itt)

(2. rész itt)

(3. rész itt)

(4. rész itt)

(5. rész itt)

(6. rész itt)

(7. rész itt)

Nekem sikerült tönkretennem magam. Az élet pedig elkezdte benyújtani a számlát a pofonokkal, amiket kaptam. Az előszörre szörnyűségnek, tragédiának tűnő pofonokról később kiderült: a Jóisten (Sors, Univerzum, nevezze mindenki, ahogy szeretné) szerető, meleg, simogató keze volt. Jeleket kaptam, lehetőséget arra, hogy válasszak: ugyanígy akarok-e továbbra is élni vagy meg szeretném keresni a válaszokat a kérdéseimre.

Nekem sok pofon kellett. Kék-zöld volt már a lelkem, amire úgy döntöttem: jöjjön, aminek jönnie kell, ahogy eddig éltem, úgy többé már nem tudok, nem akarok. Megvannak a kételyeim, kellenek a válaszok.

Ebben a pillanatban, amikor elhatároztam, hogy mindegy, mi történt a múltban vagy mit hoz a holnap, nekem mozdulnom kell, valami megváltozott. Mert ebben a percben elköteleztem magam. Elköteleztem magam önmagam mellett. Ünnepélyesen megfogadtam, hogy történjék bármi is, többé már nem hagyom magam cserben. Mellszélességgel kiálltam magamért, teljes valómban ott akartam lenni magamnak, ott akartam állni magam mellett. Már nem mást kerestem, aki majd megvigasztal, ha szomorú vagyok, aki megoldja a dolgaimat, aki megmondja, mikor milyen legyek, aki megnevettet, aki mellett biztonságban lehetek... Mert ebben a minutában tudtam, hogy egyetlen ember van, aki megmenthet, aki kimászhat a gödörből. Én. A legelején viszont kellett valaki, egy teljesen ismeretlen, egy kívülálló, akinek tapasztalata van ilyen élethelyzetek terén, mint az enyém, aki elmondja, hogy igen, ki lehet ebből jönni, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki elvesztette önmagát, aki megtanítja, hogy nem kell a járda szélén ácsorognom örökké, csak fel kell nézzek, mert van ott egy lámpa, ami bizonyos időközönként zöldre vált, amikor átmehetek a túloldalra.

A pszichológus határozott nő. Kedves, mosolygós, de kemény és mellébeszélést nem tűrő. Nem volt egyszerű döntés, hogy felkerestem, de nem bántam meg. Ha akkor nem megyek el hozzá, ma már vagy beszállítottak volna kényszerzubbonyban a sárga házba (ha létezik még egyáltalán ilyen) vagy már nem élnék. (Nagy szavaknak tűnnek. Nem dobálózom velük. Komolyan így gondolom.)

Hónapok óta tartott már az az állapot, amiből nem tudtam kimozdulni. Megcsalt a barátom és nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Az első két hónap éberen is rémálomban telt és ez az éberség sokszor a nap huszonnégy órájában kitartott, ugyanis nem tudtam aludni. Kínzó gondolatok, gyötrő képek rajzottak a fejemben, amikor hulla fáradtan álomra hajtottam volna a fejem. A paplan nem takarta el a valóságot, a párnám minden éjjel vizes volt, a könnyeim áztatták a tollakat, a fájó, szűnni nem akaró zokogás, minden éjjel, hosszú hónapokig, amíg álomba sírtam magam.

A fájdalom szinte napról napra erősödött. Képtelen voltam gondolkodni, odafigyelni; nem voltam képes a jelent érzékelni; fogva tartott a múlt, az emlékek; a fájdalom kínzókamrájába zárva éltem. Ostorcsapás volt minden egyes gondolat, minden felmerülő kép, izzó vas lenyomata a bőrömön minden egyes "Miért?". Alig ettem, alig aludtam, alig éltem.

Amikor a fájdalom már vöröslő láng-spirálként lelkem egét nyaldosta és kibírhatatlan, elviselhetetlen lett a létezés, a lángnyelvek hirtelen eltűntek és hideg, kék burok vett körül. Eltűnt belőlem minden érzés. Tovatűnt a fájdalom, elmúlt a heves, dübörgő szívdobogás, a zokogás. A lelkem megszűnt létezni és érezni. Fogságba estem: a semmi, a nihil rabságába. Ez egy hatalmas erő. Megfogott, bezárt, fogva tartott. És ez még sokkal rosszabb volt, mint előtte az elviselhetetlennek tűnő fájdalom. Ez maga volt a megsemmisülés, a végtelen semmi. Az idő elszaladt mellettem, a napok elsuhantak, a hetek tovatűntek anélkül, hogy érzékeltem volna.

Kellemes színhatású volt a terem. Egyszerű. Sok ülőalkalmatossággal. A kék színű vonzott magához. Alacsony volt és puha, én pedig belesüppedtem a közepébe. Amikor megláttam a fa, üveg tetejű asztalon kis bambusz kosárban a papír zsebkendő kupacot, átsuhant az agyamon: milyen sokszor láttam már filmekben, ahogy a pszichológusnál ülnek-fekszenek a kanapén, majd egyszer csak sírva fakadnak, az orvos pedig odanyújtja nekik a zsebkendőt. Azt is tudtam: nekem erre nem lesz szükségem. Hiszen nem érzek semmit. Se örömömben, se bánatomban nem fogok sírni. Így biztosan kihagyom a zsebkendős jelenetet.

(...)

Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha

Ó, igen...

Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha

Sonkás-káposztás muffin

Hozzávalók (8 db-hoz):

4 közepes tojás
4 szelet apróra felkockázott sonka
köménymag (ízlés szerint, én 1 ek-nyit használtam)
só
őrölt fekete és fehér bors
10-12 púpozott ek szezámmagliszt (a tojások nagyságától függ, több is mehet bele, ha még nagyon folyós a massza)
1 nagy marék savanyú káposzta (a levét jól kinyomkodtam)
fél csomag sütőpor

Elkészítés:

A hozzávalókat a káposzta kivételével egy tálban villával összekevertem.

Sűrű palacsinta tészta állagú masszát kaptam.

Muffin sütő formába muffin papírt tettem.

Kanállal adagoltam a tésztát a következő módon: