M. beteg. Többször volt már, segítettem neki mindig. M. beteg. Fekszik az ágyban. A konyhából rápillantok néha, de megbénít. Nem tudom nézni. Nem tudok bemenni hozzá. Aztán nehezen ráveszem magam. Teát kér. Máskor levest. Megcsinálom. De belül néma vagyok és bénult. Orvoshoz viszem. Kiváltjuk a gyógyszert. Szinte nem is tudom, hol vagyok. Nemrég anyu feküdt az ágyban. Megfőztem, bevittem neki, amit kért. Figyeltem a gyógyszerbevétel időpontjára. Ha hívott, mentem... M-nak mandulagyulladása van. De lázas, gyenge.
Sosem gondoltam volna, hogy ilyesmi történik. Hogy egy itthon már megszokott dolog ilyen és ekkora érzelmi reakciót vált ki.
Mindeközben, mintha az agyam többfelé is járna, egyre erőteljesebb bennem az érzés/tudat, hogy Zs.-nak, a hospice nővérnek igaza volt, amikor azt mondta -és amit akkor, egy éve képtelen voltam felfogni anyu borzalmas fájdalmait látva-, hogy mindenki maga választja a szenvedését. Hogy a lélekkel még éltünkben kellene sokkal többet foglalkoznunk. Hogy hallgatnunk kellene a belső hangunkra. Sokszor belém hasít az a gondolat is, hogy ha tényleg újraszületünk, akkor ott, abban a másik dimenzióban hogy lehettem annyira biztos abban, hogy most meg tudom oldani a választott leckéket. És ha biztos voltam benne ott,, akkor egészen bizonyosan bennem kell legyen minden képesség a megoldásokhoz. Az agyamban, a lelkemben meg is van, csak az a bizonyos első lépés hiányzik... És hogyha az én anyukám azt mondta a halálos ágyán, hogy szeret minket örökké, örökké, örökké, akkor az biztosan úgy van. És ha azt mondta ezután: legyetek boldogok, akkor ő biztosan hitt abban, hogy a húgommal képesek vagyunk rá.
És ez az idézet ugrott be:
"Nem foglak megmenteni, mert nem vagy erőtlen.Nem foglak megjavítani, mert nem vagy elrontva. Nem foglak meggyógyítani, mert látom a teljességedet.
De végig megyek veled a sötétségen keresztül, amíg újra emlékezni nem kezdesz a fényedre."
