A hajnali démonjárás után volt már négy óra is, amire nagyon nehezen el tudtam aludni. Reggel nyolc előtt arra ébredtem, hogy a hotel három szláv bicajos vendége az ablakom alatt karattyol meglehetősen temperamentumosan és mindez fortissimoban. Kiszaladtam az étterembe (a szobámmal szemben van), lecsekkoltam, hogy van még tojás, aztán vissza a szobába. Akkor vettem észre, hogy hálóruhában és kócosan tettem mindezt. De aztán tudatosítottam magamban, hogy nem érdekel. Átöltöztem és elvonultam reggelizni.
Délelőtt város, felcuccolás az új albérletbe. Most alaposabban megnéztem. Hát hatalmas. És nagyon jó helyen van: a város szélén, így csendes, nyugodt, parkkal körbevett, a terasz előtt itt is fák, van parkoló, rálátok a kocsimra. Kell is a Boszinak a nagy lakás (haha). A nappaliban blogkodik, a hálóban alszik, a konyhában kreatívkodik, a hátsó szobában edz :) Plusz két nagy folyosó, fürdő, wc.
Majd ebéd.
Ebéd után jó fél óra napozás.
Aztán aludni lett volna jó, de többen hívtak telefonon. Érdeklődtek, mi van velem, hogy vagyok. Zs., egy volt ápoló kolleganőm is keresett, sőt meghívott jövő héten egy napra magához. Keresett M. is, a húgom kis (?) fia, hogy mikor megyek. Hivatalos vagyok jövő héten az egyik legjobb barátnőm szülinapi bulijába is... Zsák a foltját megtalálja, avagy a hasonló hasonlót vonz: csak egy felismerés és egy döntés volt délelőtt, hogy előszedem én azt a szelencét, hogy lecarom, ki mit gondol, hogy én bizony nyitni fogok, és lám: mások is nyitnak felém.
Azon már tegnap is morfondíroztam, hogy én mindig mindent magam akarok megoldani. Egyedül, mert képes vagyok rá, mert erős vagyok, mert el tudom intézni. Komolyan mondom: sok év alatt nem sok segítséget fogadtam el (makacs vagyok, igen). No de miért nem? Egy szakályi kolleganőm kisfiától hallottam anno, hogy kérni nem kell, de amit adnak, el kell fogadni. Ez kérem egy bölcs tanács. Hát nem kérek, de ha segítséget kapok, el fogom fogadni (ezt már ma is megtettem). És az is járt a fejemben (ez már kint Knittelfeldben is), hogy meglehetősen rosszul állok a pénzügyeimhez. Mert az egy dolog, hogy tényleg nem költekezem, de nem is költök magamra. De miért nem? Akkora érvágás negyed évente egy masszázs? Vagy pénzkidobás egy évben egyszer-kétszer elmenni fodrászhoz, hogy legalább néha ne magam fessem a hajam? Akkora luxus nagy ritkán egy új ruhadarab? Így fogtam magam, elmentem az első elérhető fodrászatba. Megkérdeztem, van-e mára időpont, és volt! Negyed órát kellett csak várnom és már ülhettem is a székbe. Ráadásul a fodrász csajjal nagyon jól megtaláltuk a közös hangot, tök jót beszélgettünk. Azon pedig nagyon jót derültem, hogy amikor szóba került a korom, ő 29-nek gondolt, és amikor megtudta, hogy egy tízest még hozzá kell adjon, zavarba jött, mert hogy az elején kapásból letegezett :)
Közben hívott a főbérlő, hogy mehetek papírozni. Úgyhogy a fodrász székéből a kocsi ülésére ültem át, onnan pedig a főbérlő kanapéjára. Aláírtuk a szerződést, így mától hivatalosan is fedél van a fejem felett :) És ott is szóba került a korom, és ott is nagyon meglepődtek, amikor megtudták, ők is fiatalabbnak néztek :) (Ahhoz képest, hogy harmadik hete nem alszom, nem is rossz.)
Holnap délelőtt kijelentkezek a hotelból, búcsút veszek ettől a gyönyörű kerttől, ahol az utóbbi három nap bejegyzéseit szerkesztettem, aztán felmegyek életem új színterére, az egyelőre zsákokkal és dobozokkal teli albérletbe. És megkezdődik egy újabb fejezet.
A lelkem még nagyon nincs rendben. Iszonyatosan kusza vagyok és még mindig nehezemre esik a koncentrálás. Nem lesz könnyű menet, de valami elindult. Van fedél a fejem felett, iszonyú sokan segítettek és segítenek, rengeteg nagyon kedves embert ismertem meg. Felnyitottam a Boszi szelencéjét és elkezdtem megkeresni önmagam, konkrét lépéseket tettem meg már ez a pár nap alatt is. Olyan érzések kezdenek felszabadulni bennem, amiket eddig nem ismertem. Nagyon jó és érdekes érzések. De holnap ki kell majd mennem este egy lakatlan helyre és ordítanom kell egy (kettő, három...) hatalmasat, aztán cafatokra kell püfölnöm egy párnát, mert ki kell adnom magamból valahogy a dühöt, a fájdalmat. Hogy végre megnyugodjak legalább annyira, hogy elűzzem az éjjeli sötétség démonait, a képeket a fejemben, hogy végre tudjak aludni.
R: 2 tükörtojás, 2 fél szelet sajt, paprika, paradicsom, vaj, tea, kávé, kis alma.
E: cigánypecsenye.
Ha úgy vesszük, én megkaptam mindkettőt: az időt is, a helyet is. Egyedül lehetek a gondolataimmal... Nem vágytam erre, mert társas lénynek tartom magam, nekem olyan lételemem az érintés, az ölelés, mint a víz vagy a levegő. De valamiért így történt, tudom, hogy ennek is oka van. Két és fél hét alatt leginkább eddig a túlélésért küzdöttem. Hogy képes legyek lélegezni, hogy tudjak annyit enni, ami a szervezetem alapvető működéséhez elegendő, hogy képes legyek olyan minimális mértékben irányítani a gondolataimat, hogy ne bolonduljak meg, hogy reggel fel tudjak kelni az ágyból, és ne akarjak ott maradni örökre. Vannak dolgok, amik kapásból megváltoztak bennem. Például nem érdekel, ki mit gondol rólam. Eddig "külső kontrollos" embernek tartottam magam, azaz nagyon fontos volt, mit gondolnak, hogyan gondolkodnak rólam mások. Ennek szellemében igyekeztem megfelelni mindenkinek. Nagy hiba volt. Csak ezerszer ellenőrzött ruhában voltam hajlandó kimenni az utcára: tiszta legyen, jó illatú, passzoljon színben, mintában, csinos legyen, ne hangsúlyozza a combom, mert azon ugye van még mit dolgozni. Már kint Knittelfeldben észrevettem, hogy már nem érdekel. Vagyok annyira tiszta és igényes, hogy bárhol, bármikor megfelel az öltözékem. Simán glasszáltam a rövid nadrágomban és egy szál pólóban. És itthon is. Az alkatom pedig tök normális. És folyamatosan teszek azért, hogy jobb legyen. Eddig minden cselekedetemet aszerint ítéltem meg, hogy majd mások hogy fogják értékelni. Hogy tetszik-e majd az olvasóknak, amiket a blogra felteszek; ugye mindenki elégedett lesz, ha sokat mosolygok; az én gondolataimnál fontosabb a többieké, majd meghallgatom őket és segítek, ha kell, majd én minden dolgom egyedül megoldom; ha otthon nem szeretik, ha a hobbimról beszélek, akkor majd magamban gondolkodok csak az edzésről és az étkezésről... Sőt úgy edzettem, hogy a párom munkarendjéhez és bioritmusához alakítottam mindent, nehogy zavarjam, nehogy felébresszem, nehogy akármi. Most döbbentem rá igazán, hogy akkor eddig hol voltam én? Szeretek táncolni. Mikor táncoltam utoljára? Szeretek énekelni. Mikor hallottam a saját hangomat utoljára? Szeretek múzeumba menni. Mikor voltam ezelőtt? Imádok hosszan, sokáig csókolózni. Hol vannak már a maratoni csókcsaták? Egyszerűen bezártam magam Pandora szelencéjébe és a kis dobozt eldugtam a lelkem leghátsó zugába. És még jól le is takargattam, nehogy véletlenül észrevegyem, hogy ott van... Hogy ott vagyok. Hogy élek. Hogy létezem és olyan vagyok, amilyen. És hogy mindezt a világért se kelljen senkinek megmutatni.
Az egyik lecke a történések után adott: el kell fogadnom önmagam olyannak, amilyen vagyok, határozottan állni a világban, elő kell kaparnom az önbizalmam, mert tudom, hogy -mint mindenki- egyedi vagyok, megismételhetetlen, és a rossz tulajdonságaim mellett azért akad jó pár jó is.
