Hajnali fél egy múlt. Ágyban voltam már, próbáltam elaludni, de nem megy. Démoni ködként száll le már harmadik hete minden áldott este a sötétség. Belopakodik és elkezdi hinteni a fejemben a képeket. A múltbéli dolgokat, a megérzéseimet, amikre rá-rákérdeztem, és vagy hittem a válaszban, vagy hinni akartam, de minden maradt ugyanúgy. Mintha diavetítésre állították volna az elmémet. Csak sorakoznak a képek: ő és a másik, ő és én, ők, mi, ők, ők, ők... És persze sírni kezdek, és persze nyugtatom magam, de nem hagynak alább a könnyek, jön a zokogás, a csurom vizes párna, aztán fázom, nagyon. Ilyenkor már érzem, hogy nagyon kevés vagyok magamnak, hogy ahogy nő a fájdalom, én úgy zsugorodok össze, ilyenkor kifakad belőlem és megszólítom. Igen, Istent. De sosem válaszol. Ilyenkor sosem. De napközben, amikor éppen kezdenék elmélyedni valamiben, határozottan érzem, hogy figyelt rám hajnalban. Nem oldja meg a gondjaimat, nem ad nekem rózsaszín vattacukor lélekbuborékokat, hanem kérdez. Kérdéseket tesz fel. De újat mindig csak akkor, ha az előzőt már megválaszoltam. Néhány napja tette fel a következőt: Miért van az, hogy te állandóan csomagolsz? Hogy ilyen sokszor költözöl? Hogyhogy ez lesz a 15. lakhelyed? Nagyon elmés és jó a kérdés. Lesz időm gondolkodni rajta hajnali 3-ig, amilyen tájt mostanában el szoktam tudni aludni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése