Amióta csak az eszemet tudom, azt érzem, hogy nem vagyok jó, nem vagyok elég jó. Sőt nagyon sokszor azt is, hogy egyaltálan nem értek dolgokhoz, amiket csinálok, csak mások hiszik. A tanárom tehetséges zongoristának tartott, én mégis úgy könyveltem el magam: csak pöntyögök. Zeneiskolás voltam, jó hallásom volt, szépen énekeltem, de a kórusban, főleg fellépéseken csak tátogtam, nehogy kihallatsszon, ha hamisan énekelek. Jó tanuló voltam, de mindig butának tartottam magam. Tanító lettem. Nem szoktak utálni a gyerekek, én mégis szinte minden nap megkérdezem magamtól: te jó ég, te nem is értesz a gyerekekhez, mit keresel itt?! A mai napig az a véleményem, hogy nem értek a gyerekek nyelvén, nem tudok tanítani. De meggyőződésem az is, hogy nálam mindenki jobban főz, mindenki ügyesebb, talpraesettebb (...). Negyvennégy éve érzek így. És csak a napokban olvastam róla valahol, hogy ennek a dolognak neve is van: imposztor szindróma. Nagyon kemény belső munkával valamennyit javult a helyzet, de még mindig nevetséges. Vagyis siralmas.
(Kép és szemléletes bemutatása a helyzetnek itt.)
Sokszor azért nem születik blogbejegyzés, mert visszaolvasom, amit begépeltem, és megállapítom: na, ez olyan rossz, hogy még a saját naplómban sem hagyom benne. És kitörlöm.
Azt hiszem, ez egy olyan dolog, amire oda kell figyelnem. Mert baromság az egész. Ezt az eszemmel tudom, a lényemmel kell elfogadtatnom.
(Ne gondoljátok, hogy például erről is olyan könnyű írni a nyilvános, virtuális naplómba. De talán valakinek segíthet, ha hasonló cipőben jár, ha felfedezi: nincs a dologgal egyedül.)
