Megpróbáltam jó lenni. Gyerekkoromtól nagyon sokáig akartam, minden jobban vágytam arra, hogy jó legyek. Esténként rengetegszer sírva aludtam el, szorítottam a sárga macimat és Ildi babámat, és azért imádkoztam, hogy Istenem, csak engedd meg, hogy jó legyek!
Hogy lehetnék jó? Egyértelmű, ha anyu büszke rám. Ha a húgom odavan értem. Ha csupa ötös van a bizonyítványomban, amit fél évente mindig megmutatok a nagyszüleimnek. Ha nincs velem probléma az iskolában. Ha olyan vagyok, amilyennek a srác szeret. (...) Röviden: ha megfelelek. Ha megfelelek mások elvárásainak.
Ezzel két gond volt: nem lehet megfelelni, főleg nem mindenkinek; és valahol mélyen ott voltam én, a személyiségem, az egyéniségem, ami szeretett volna megnyilatkozni, de mivel én máson sem dolgoztam, mint a megfelelésen, ezt sikerült szépen, fokozatosan elnyomnom magamban. De ez nem megy a végtelenségig.
A legőrültebb dolgokat képes voltam elkövetni azért, hogy kedveljenek, szeressenek. Így aztán a nagy -lehetetlen- megfelelési kényszerben bármit tettem is, én voltam a rossz. A lusta, a rendetlen, a nem elég jó, a nem elég szép, a túl sok, a bonyolult. Minél keményebben meg akartam felelni, annál erőteljesebben távolodtam önmagamtól és a valóságtól.
Kényszert éreztem arra, hogy jó legyek. És ez a jó másoknak megfelelő jót jelentette. Ezt vagy azt muszáj volt tennem, ide vagy oda menni kellett, mert mások így látták helyesnek, mert mit szólnának, ha..., mit gondolnak rólad, ha... Elhittem, hogy nincs döntési lehetőségem, beletörődtem, hogy vannak dolgok, amiket csinálnom KELL, amiket MUSZÁJ megtennem. Egy idő után már eszembe sem jutott, hogy mindig van más lehetőség, és hogy jogom van dönteni, máshogy dönteni.
Elhittem, hogy csak akkor vagyok szerethető, ha feláldozva önmagam megfelelek mások elvárásainak. Bármennyire akartam is, mégsem tudtam megfelelni. Ha beleszakadtam, akkor sem. Mert sokszor változtak a külső elvárások és sokszor egymásnak teljesen ellentmondóak voltak.
Görcsösen akartam jó lenni, bármit megtettem volna azért, hogy szeressenek, de csak egyet értem el: folyamatosan, napi szinten bántottam magam.
Azt hittem, önző vagyok, ha magamra gondolok. Szentül hittem, hogy önzőség a saját igényeimet néznem. Meggyőződésem volt, hogy ha nem "szolgálok", akkor büntetés vár rám az életben, aztán a pokol kénes tüzén fogok perzselődni az örökkévalóságig.
Pedig az igazi szeretet nem szab feltételeket. Ami elvárásokat rejt, ahol feltételek, ultimátumok (...) vannak, az nem szeretet. Az az önzőség.
Dr S. ennek a témának a megoldásához anno egyetlen kérdést tett fel: "Megpróbálna a vesszőparipája mögé odailleszteni egy "L" betűt?"
jó lenni ---------- jóL lenni
Mi van?! JóL lenni? Én? Azt meg hogy kell? Hát lehet ilyet? Szabad nekem jóL lennem?
Hosszú út vezetett el odáig, amíg egyáltalán felfogtam: mások elvárásai voltam eddig, de igen: én lehetek én, és lehetek jóL. Sőt, ha én jóL vagyok, akkor a világom is rendben lesz körülöttem.
- Megtanultam elfogadni és szeretni magam. (Igen, mindig ide lyukadok ki: az önelfogadás és az önszeretet az egyik kulcs az élet "nagy problémáinak" a megoldásához.)
- "Loreal". Azaz megérdemlem. A szeretetet, a dicséretet, mindent megérdemlek, mert nem vagyok se több, se kevesebb, mint bárki más.
- Bevezettem néhány dolgot, amivel jobban, jóL lehetek. Az egyik a "köszönöm", gyakorlatilag a "hála". Mindenért. Bármiért. Mindenért és bármiért, amit amúgy egyértelműnek gondolunk.
- Megtanultam, hogy van választási lehetőségem. Hogy sokszor félelmetes nagyot lépni, de érdemes. Hiszen mi történhet? Maximum nem sikerül, akkor vagy újra kezdem, vagy másképp döntök.
- Nem ostorozom magam akkor sem, ha valami nagyon balul sül el. Főleg nem apróságok miatt. Márpedig napi szinten történik velem ilyen: nagyon jó vagyok poharak, tányérok összetörésében (a múltkor Ausztriában maradt a kezemben a lekváros üveg fedele és landolt az összes lekvár az összetört üveg darabjaival a lakás legkülönbözőbb zugaiban, földön, polcon, falon egyaránt); elfelejtek dolgokat; kiborítom, lepacázom, odaégetem, tönkreteszem (...). Emiatt nem vagyok szerencsétlen, nem ragasztom magamra az ügyetlen bélyeget, senki nem tökéletes, mindenkivel történik hasonló, semmivel nem vagyok bénább, nagyobb istencsapása a többieknél.
- Megkerestem a jó tulajdonságaimat és ezekre kezdtem koncentrálni, nem a rosszakra. Így rájöttem, hogy igenis vannak jó tulajdonságaim, vannak dolgok, amikben egész jó vagyok, és igen: akkor lehet engem szeretni. Sőt van, amiért szeretni tudom önmagam.
- Rengeteg "önsegítő" könyvet olvastam, az egyikben találtam Louse Hay tükör módszerét. Utáltam, de csináltam. Kis lépésekkel haladtam, sokat segített abban, hogy elfogadjam magam olyannak, amilyen vagyok.
Nekem egy totális szétesés kellett ahhoz, hogy végre elinduljak az utamon. Atomjaimra kellett hullanom azért, hogy megtaláljam önmagam. Hidd el, erre nincs feltétlenül szükség. Elkezdhetsz máshogy látni, máshogy élni most. Akár ebben a pillanatban. Csak légy bátor. Egyetlen lépés kell csak az eddigi önmagadból kifelé. Hogy elindulhass befelé. Hogy jóL legyél.
*** Ha valaki csak akkor tart értékesnek, ha az ő elvárásai szerint gondolkodsz, élsz, akkor valójában nem téged tart értékesnek. Hanem önmagát. Önmaga értékrendjét akarja benned viszontlátni. Mint egy tükörben. Amit ő értéknek gondol, azt szeretné benned látni, azt akarja tőled megkapni. És ha próbálsz megfelelni neki, akkor már nem TE vagy, hanem Ő. ***
