Drága anyukám, két éve ilyenkor egy heted volt még Hőgyészen, aztán költöztél Mohácsra. Addig már mindent összecsomagoltál, két élet holmiját nézted és válogattad át, szortíroztad, dobozoltad, elajándékoztad. Mamiét és a sajátodét. Csak mostanában kezdem felfogni, mekkora fizikai és lelki erőt kívánt ez tőled. Habár segítettem, amennyit csak tudtam, embertelenül nehéz lehetett. A lelki oldalt megspékelte az is, hogy azon a nyáron adtuk otthonba mamit. Az anyukád került otthonba úgy, hogy apukádat már régebben, a bátyádat csak abban az évben vesztetted el.
Lassan egy éve, hogy elkezdődött a borzalmasan hosszúnak tűnő, elviselhetetlenül kemény utazásod a szivárványon túlra. Holnap lesz egy éve, hogy megkaptad az első diagnózist, amikor én már tudtam, hogy valami új, valami félelmetes vár rád és rám is.
Egyre többször eszembe jutnak a múlt év eseményei. Hogy egy éve ezen a napon már mennyire vártam, hogy orvoshoz mész holnap, reméltem, hogy kapsz egy jó gyógyszert a derékfájásra, bár sejtettem, hogy más áll a háttérben, hiszen ekkorra már szinte alig tudtad ellátni magad.
25-én még jött érted N. és elvitt Szekszárdra a hőgyészi ház eladásának utolsó aláírásai miatt az ügyvédhez. Ekkor már nem tudtál volna kimenni a pályaudvarra és buszozni. Annyira erősen megmaradt bennem, ahogy aznap este ültünk a teraszodon. Nagyon fáradt voltál, alig beszéltél. Aztán egyszer csak pityeregni kezdtél és azt mondtad: most már jöhet, aminek jönnie kell...
