Kis csend után

(Régen írtam.)

Olyan vagyok, aki sok dologban azt szereti, ha megmondják neki, mit tegyen. A szeretteim pedig sokszor fel is vállalták/vállalják a döntnök szerepét. Csakhogy a legtöbb ilyen szerettem már nem él. Mindannyian olyan tanácsokat szoktak adni, ami szerintük - legnagyobb szeretettel és jóindulattal- a legjobb/jó nekem. Én pedig készségesen elfogadtam, hiszen így kibújhattam a döntés felelőssége alól.

Miközben élem az életemet, kemény folyamatok játszódnak le bennem. Úgy nézek ki, mint aki dolgozik, de közben máshol jár az agyam. Úgy látszik, utazom, de közben töröm az fejem valamin magammal kapcsolatban. Látszólag főzök, de nem hagy nyugodni a gondolat: miért érzem így magam. Hétvégén a majsai standon látszólag pihentem, de nem hagyott nyugodni a gondolat, miért érint ennyire kegyetlenül anyu és mami halála. Ma reggel pedig a sulinak kellett bevásárolni, és én ideges voltam. Nem kicsit. Gyomorgörcsöm volt attól, hogy vajon jó bort vettem-e, hogy merjek-e szólni egy eladónak, hogy szeretném a még nem kipakolt virágot. Át kellett menjek egy másik boltba is, útközben jött, hogy jaj, nem kellene nagyobb fordulatszámon pörögnie a motornak?, vajon odaérek nyolcra?, istenem, miért nem mosom már le a kocsit, olyan csúnya így! (...). A boltban volt még pár ilyen kérdésem, és amire mentem kifelé, szabályosan rosszul voltam, aztán észrevettem: megint szó szerint mindenemet megfeszítem, a hasamat annyira behúzom, hogy már majdnem fáj. Oké. Bepakoltam a csomagtartóba, lecsuktam az ajtaját, aztán nekidőltem a kocsinak, és megkérdeztem magamtól: Mi bajod? Miért csinálod ezt? Jó ez neked? Miért bántod magad ennyire?

Negyvenkilenc évig készséggel elfogadtam, ha az elhunyt szeretteim döntöttek helyettem. (Volt néhány saját döntésem, nem is kis dolgokban, és igazából ezek miatt nagyon büszke vagyok magamra. Nagy valószínűséggel ezek azok, amik a fejlődésemet szolgálták. Tényleg hatalmas döntések voltak, csak kevés volt, ahol képes voltam önállóan rá.) És most nincsenek. Nincs, akitől tanácsot kérjek (anyu és mami volt a két fő segítségem ebben), nincs, aki megvigasztalna, ha -akár apró hülyeségek miatt is- jólesne, nem bízhatom rájuk a döntést. Igen: itt az idő, hogy felelősséget vállajak magamért, meghozzam a saját döntéseimet, éljem a saját életemet. (Nem vagyok jó ebben, nagyon nem. De érzem -fizikailag, hiszen millió tünetet produkálok-, hogy talpra kell állnom, nekem, egyedül, meghozva sok olyan döntést, amiben nem kapok megerősítést, amiről saját magamnak kell tudnom: megteszem, mert így látom jónak, aztán vállalni ezekért a felelősséget- a saját gyógyulásomért.)