.......................................................................................................................................................................
"A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak - amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem, többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. S ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen."
.......................................................................................................................................................................
Mostanában életem minden fontosabb mérföldköve érdekes módon egy híres naphoz kötődik. Lásd Szent Iván éj és a mai nap: az aradi vértanúk emléknapja, amikor is életemben először lelki dolgokban szakmai segítséget kértem és elmentem pszichológushoz.
Jobban mondva a doktornő pszichiáter. Kedves, de elsősorban roppant határozott és célratörő, lényeglátó. Nála nincs kecmec, mellé-duma meg rinyálás. Amikor olyasmit mondtam neki, amiről magam is tudom, hogy hülyeség, azt mondta, ne akarjam, hogy leordítsa a fejemet, mint a Csernus. Ennél a pontnál tudtam: ő az én emberem.
És azt is tudtam: mostantól a lehető legőszintébb leszek magammal és vele is. Megkeresem a lelkem féltve őrzött kulcsát és a kezébe adom. Akkor is, ha ez nagyon fáj, ha éget, ha mar, ha szétcincál, akkor is, ha molekulányi darabokra szed, ha egy időre lakatlan szigetre dob, akkor is, ha bele kell haljak, hogy aztán újjászülethessek. Megmondta: dönteni nem fog helyettem. Semmiben. Azt nekem kell megtennem, a saját érdekemben minél hamarabb. És hogy ne gondoljam, hogy maga a döntés vagy annak a kimondása a nehéz, legyen szó bármiről is. Hanem majd ami utána jön. Bebábozódott lepke vagyok, akinek egyedül kell kitörnöm a bábomból. Ha valaki egy szikével segítene, nem mennék végig azokon az állomásokon, amik szükségesek ahhoz, hogy erős kifejlett lepke legyek.
A találkozó után plázacicáskodtam. No semmi komoly.
Nem terveztem, hogy ilyen sokáig maradok, de rohanni se akartam. Így egy idő után megéheztem. Az agyamban rajzottak a gondolatok, próbáltam őket kikapcsolni. Van itt rengeteg büfé, de nem itt ettem. Vettem egy kis csomag sós mogyit és egy kis üveges zéró kólát (jó ketoshoz illően ugye...), leültem az egyik asztalhoz és falatoztam.
Igyekeztem magam kirángatni ebből a -nem is tudom, mióta tartó. "semleges", "nihil" állapotból, de nem jött össze.
Arra gondoltam hát, hogy el fog jönni az idő, amikor megint tudok sírni, szomorúnak lenni, nevetni, tiszta szívből. Hogy remélem, így gyúlik majd fény a fejemben:
Megeszegettem a mogyit, iszogattam a rengeteg mérget, de legalább jólesett...
Megnéztem a moziműsort, aztán nem bírtam kihagyni: rám vigyorgott egy pingvin, hát szelfiztem vele egyet...
Majd hazavezettem.
Amire hazaértem, az arcom megint úgy nézett ki, mint Pippi Langstrumpfé. És persze nem szeplős lettem, hanem pattanásos-fényes bőrű. Pff...
A dokinő szerint a legégetőbb feladat az alvásom rendbetétele. Szerinte emiatt van ez a "neutrál" élet-nem-érzésem. Hogy a rengeteg stressz, a rengeteg megváltozott élethelyzet és a nagyon elégtelen regenerálódás teljesen kimerítette a kapacitásomat. Meséltem neki, hogy volt egy alvásterápiám, ami tökéletesen működött. Kaptam három hetet, hogy egy újat végigcsináljak...
R: sajtos-sonkás rántotta
V: mogyi...
Facebook oldal: Boszorkánykonyha
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése