Hétfő (Mo. 14/8.)

..................................................................................................................................................

"Ha mindazt megtennénk, amire képesek vagyunk, szó szerint saját magunkat is elkápráztatnánk." 

Thomas Alva Edison

.......................................................................................................................................................................

Ma reggel újfent nem hallottam meg a szó szrint a fülem mellé tett, leghangosabbra állított ébresztőt, de nem ébredtem túl későn. De nem volt idő lacafacázni, tegnep döntöttem: ma elkezdem a konkrét, nem nyafogós edzést.

Gyakorlatilag két hónap "lötyögés" után belecsaptam a lecsóba. Megnézem, mit tud az Asylum egy -már- túlsúly nélküli testen alakítani. Volt kedvem hozzá? Volt erőm hozzá? Valahol mélyen tudtam: meg tudom csinálni. Nem ment 100%-osan, csak 95-ösen, de Shaun megveregetné a vállamat, mert minden tőlem telhetőt beleadtam. Mi az, amim van? Célom. Mi az, amim nincs? Kifogásom.  

Étkezések:

Edzés előtt: 2 falat sonka kókuszzsírral

Edzés után: keto torony

Snack (1-kor): 2 szelet sonka 1 ek kókuszzsíron sütve

Vacsora: 170g lazac, saláta, cukkini pommes

  1072 kcal

Ma valahogy nem sok dolog akart összejönni. Ahol intézkedni akartam, zárva volt. Ahol időpontot szerettem volna kérni, a hétre már nem volt. Akivel beszélni szerettem volna, nem volt elérhető.

Viszont csodaszép idő volt. 25 fok, mesés, melengető napsütés, nagyon enyhe szellő. Ez éppen az az idő, főleg szeptemberi ajándékként, amikor vétek a lakásban maradni. Felkerekedtem hát és útnak indultam.

Előtte még hirtelen ötlettől vezérelve felpróbáltam az év elején, leárazáson vett nadrágot. Nagyon meglepődtem, mert pont jó a 34-es (!) méret! :)

Szóval kocsiba tettem magam és lementem a Dunára.

Meglepődtem, mert magas a víz, olyannyira, hogy a sétányon egy talpnyi helyen nincs csak víz a komp kikötőnél.

Az én kis kedves Mohácsom, az én kis kedvenc sétányom és futóútvonalam :)

Gyönyörű kék volt az ég, tiszta, rendezett a sétány (egyébként mindig az), hatalmas a víz, és csönd volt, teljes nyugalom. Csak néhány idős néni és bácsi ült a padokon -no megy egy szerelmes pár-, oda-vissza rótta megszokott útját a komp, csak a sirályok rikácsolása törte meg néha ezt a nyugalmat.

Újra betonozták a járdát, szegélykövet is kapott, igazán szép.

Jó negyven perc séta után a sétálóutcába mentem. Úgy döntöttem, kipróbálom az összes kávézót. No nem mindet ma, hanem szép lassan. Ha már hivatalosan is mohácsi illetőségű lakosnak tetszem lenni, illik ismernem néhány helyet. No meg a kávékat és a személyzetet (és nem utolsó sorban a mosdót) sem árt tesztelni. :)

 A mai  választásom a Busó Borozóra esett. 

Csoda aranyos a kis kerthelyiség, maga a belső tér boltíves, tündéri, a mosdó és a személyzet teljesen rendben, ugyanígy a kávé és a kiszolgálás, sőt az árak is.

Amíg a kávét kortyolgattam, olvastam.

Két lány jött arra, rám néztek. 

- Tudod, kire hasonlít?

- ?

- Leigh Lezarkra!

Jót mosolyogtam.

Aztán ismét beültem a kocsimba, bekapcsoltam a rádiót és körbeautóztam a várost. Imádok vezetni, egyszerűen imádok.

Tegnap olvastam ezt Louise L. Hay oldalán, és igaza van. Tegnap is jött halálhír, ma is. Olyan rövid ez az élet és soha nem tudhatjuk, mikor ér véget számunkra. Ha csak kicsi dolgot is megtehetünk magunkért (mint pl. hogy ma elmentem sétálni a szeptemberi napsütésbe), hát tegyük meg. Én minden esetre ezen leszek.

Facebook oldal: Boszorkánykonyha