Kedd

Szent Iván éj óta a bejegyzéseim így készülnek: Leülök, bekapcsolom a gépet. Ott hagyom. Próbálom összeszedni a gondolataimat. Visszaülök. Nézek ki a fejemből. Eszembe jut valami értelmesnek tűnő, elkezdek gépelni. Kitörlöm. Nézek ki a fejemből. Ott hagyom a gépet. Megyek egy kört a szobában. Leülök megint. Gépelek, kitörlöm. Megyek. Ülök. Nézek. Törlök...

Szent Iván éj előtt még nem gondoltam volna, hogy felkap az élet hurrikánja, forgat, tép, dobál és egyik percről a másikra kiszakít abból, amit otthonnak, biztonságnak hittem. Nem gondoltam soha, hogy itt, a munkahelyem lesz a jelenlegi egyetlen biztos pont az életemben, ahol van szekrényem, ágyam, ahol a helyemen rajtam kívül senki más nem alszik, van poharam, törölközőm, helyem a reggeli asztalnál.

Szent Iván éjjele számomra még hosszabb volt az év leghosszabb nappalánál. Sőt az a nap azóta is tart, rám telepedett, körbezárt, nem enged. Kérdéseket tetet fel, miértekre keresteti a sokszor nem létező válaszokat, miközben fel-felnyitogatja a szemem, látni enged olyan múltbéli dolgokat, amiket eddig más szemüvegen keresztül néztem csak.

Szerettem volna túl lenni ezen az egészen hamar. Gyorsan letudni, aztán menni tovább. Volt egy-két halvány pillanat, amikor azt hittem, ez így is lesz, aztán csak még mélyebbre zuhantam. Mára elért az az állapot, amit nagyon finoman úgy tudnék megfogalmazni: atomjaimra estem szét. Rettenetesen keveset alszom, keveset és egyhangúan eszem, és azt is úgy kell magamba tuszkolnom. Ma már fekvő helyzetben is szédülök, hányingerem van, és a szemem alatt hatalmas, mély, sötét lila árkok keletkeztek. Képtelen vagyok koncentrálni, még mindig nem csomagoltam ki, de semmi értelme, hiszen öt nap múlva megyek "haza". Pedig nagyon jó volna összeszedni magam, hiszen az első három mohácsi napra van szállásom, de a cuccaim egy tárolóban; össze kell szednem, miket kell "hazavinnem", hiszen kellene fogkefe, fogkrém, törölköző, tiszta ruha, élelem... Reggelim lesz, aztán tudnom kellene, mit egyek a nap további részében. És hogy a három nap után hova, az egy igazán jó kérdés. Voltál már úgy, hogy nincs hova menned? Hogy nem tudod, hol alszol? Mindez azok után, hogy volt valakivel egy közös otthonod? ... Ha nem sikerül Mohácson albérletet találni, akkor életbe lép a második lehetőség (ahogy a húgom mondaná: a B terv), de ez iszonyat gyors szervezést igényel, mert nem a szomszédban van. Mindegy, a lényeg: nincs talaj a lábam alatt. Szinte szó szerint.

Szent Iván éj első néhány napján annyian megkerestek, írtak, ajánlottak szállást, segítséget, hogy szó szerint nem is tudtam mindenkinek válaszolni, fizikai képtelenség lett volna. Ahogy telnek a napok, megint tudatosodik bennem, hogy minden csoda három napig tart. Megritkultak a megkeresések, de ez természetes, hiszen mindenkinek megvan a saját élete, a saját keresztje. 

Hiszek benne, hogy



És abban is hiszek, valahol mélyen tudom, hogy mindez értem történik. És azt érzem, hogy az egész világmindenség valahol a segítségemre van. Hiszen az a bizonyos éj után rögtön jöttem ki dolgozni, ahol biztonságban vagyok, minden alapvető szükségletem biztosított. E. habár nagyon nincs jól, amikor csak szeretném, megengedi, hogy feljöjjek kicsit a szobámba. Sőt minden nap fél kilenckor már elbúcsúzom tőle este az eddigi kilenc óra helyett, és egy rossz szót sem szól. Sikerül ellátnom a munkámat szédülve, iszonyat gyengén is. Minden nap jön egy-egy kedves üzenet, egy-egy érdeklődés. Bevallom: jólesik. Kegyes hozzám az időjárás is: néhány nap tudtam kicsit napozni, viszont leginkább esős-hideg az idő, és én ezt szeretem...

Még nem tudom, hogyan, de össze kell szednem magam. Keményen. Otthon nagy fizikai és lelki megterhelés vár rám, cipekednem kell, cipelnem és elbírnom a zsákokat, a teli dobozokat és a sorsomat, talajt kell építenem a lábam alá.

Étek kedden:

R: kávé, 50g mandula.
E: spenót, csirke, saláta, 50g mandula.

V: 2 tojás, sonka.