Egy dolgot biztosan tudok: néha nagyon mélyre kell jutni ahhoz, hogy értékelni tudjuk az élet apró kis örömeit is. Néha a gödör legalját kell kaparnunk ahhoz, hogy rájöjjünk: innen lefelé már nincs tovább. Néha bele kell ragadnunk az ingoványba, hogy tudjuk, mit jelent szabadon lélegezni. Ha a mai reggel "otthon" ér, biztosan nem kelek fel az ágyból. Talán soha többé. De itt ért, a munkahelyemen, ahol nincs etyepetye meg üntyümpüntyüm, hanem meló van, munkaidő. Kikapartam hát magam az ágyból és végigcsináltam a napot. És rájöttem, hogy hálás vagyok ezért a napért, ezért a kegyeltlen reggelért, ezért az atomjaimra való széthullásért. Hálás vagyok érte, mert megértette velem, hogy ez a mélyek mélye, azaz hogy ennél rosszabb már nem lesz, innen csak felfelé vezet út.
Azt mondják a bölcsek, (és magam is így tapasztaltam) hogy az igazán nagy változásokat, a nagy rádöbbenéseket a nagy krízisek, a nagy bajok hozzák.
VálaszTörlésSaját hasonló példám alapján az jutott eszembe (bár csak sejtéseim vannak arról ami történt) hogy vajon mikor tudsz újra megbízni valakiben.
Meg az -- kegyetlenül fog hangzani de le szeretném írni, bár meglehet hogy nem tőlem fogod megtudni: ahhoz, megcsalják, átverjék, kihasználják az embert, tulképpen 2 ember kell. Sajnos... Kell hozzá az, aki engedte odáig fajulni a helyzetet, aki nem hallgatott a megérzéseire...
Meg az is eszembe jutott hogy amit most érzel és átélsz az tulképpen normális. Az lenne a furcsa és patológiás, ha 2 nap után megráznád magad mint egy táltos paripa és menetelnél tovább.
Majd ennek is eljön az ideje.
Kívánom hogy mielőbb találj magadra.
Köszönöm!
Törlés