Ott voltál tegnap éjjel is. Ugyanúgy guggoltál teli talppal a talajon támaszkodva, mint akkor este. A kis fehér helyett egy áttetsző, világos szürke lebernyeg volt rajtad. Csak néztelek. Mert most valahogy más voltál. Kis idő múlva oldalra fordítottad a fejed és rám néztél. Láttam a szemeidet. Ismerem ezt a nézést. Mindenki más is, aki valaha kapcsolatban állt veled. Ebben a nézésben minden benne van.
- Miért nézel így rám? - kérdeztem.
De nem szóltál egy szót sem, csak néztél tovább. Nem is kellettek a szavak, minden benne volt abban a makacs, érzelemmel teli, kicsit dühös, makrancos szempárban. Némán vágtad a fejemhez, hogy tudom ugyan a tökéletes megoldást, ám én megint csak felejteni szeretnék és megbocsátani, újra nem magamat nézem, megint képes vagyok nem haragudni, elengedni a történteket és újrakezdésen töprengeni. Kiolvastam azokból a szemekből, hogy "Ebből ki kell szállni, és ezt te is jól tudod.". És amikor a következő pillanatban arra gondoltam, hogy "Igen, de...", abban a szempillantásban eltűntél...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése