A kinti két hetek végére szinte mindig valamiféle különös tudatállapotba kerülök. Összekavarodnak a dolgok, megzavarodik az időérzékelésem, nem tudom, milyen nap van, hányadika, és sorakoznak a fejemben a kérdések, a kétségek. kívülről nézve egyszerű, hogy két hétig itt vagyok, két hétig otthon, ám a valóság nem ennyire rózsás. Nem szoktam belemerülni a saját gondolataimba ilyenkor, mert tudom, hogy már csak egy munkanap, aztán valamikor a hétfői nap folyamán megáll a ház előtt a busz (sosem tudom, mikor jönnek értem) és utazom haza. Ha a télapó itt ér -mint most-, még kuszábbnak tűnik minden, gondolom, hogy a hormonok játéka miatt.
Kegyetlenül elfáradtam. Ez a két hetem most kb olyan volt, mintha egy hónapig lettem volna itt. Jó lenne, ha pontosan meg tudnám fogalmazni, hogy érzem magam, de nem vagyok író. A lényeg: ez most egy lejtőn lefelé való irány, sok szempontból. Itt minden egyes idegszálamra, türelmemre szükségem van, mert ilyen a munkám, ez itt kint nem rólam szól. Ez egy munkahely, ahol maradéktalanul elvégzem a dolgom. Nem rólam szól, nem tudok úgy enni, ahogy szeretnék, nem tudok úgy edzeni, ahogy szeretnék, gyakorlatilag két hétig egyetlen -öreg- emberrel vagyok összezárva, nem szól hozzám rajta kívül senki, én sem szólok rajta kívül senkihez. Alig győzöm kivárni, hogy este kilenc legyen és beszélhessek G-ral telefonon.
A reggeli felhőképződményekből majdnem egész nap ömlött az eső.
Ettem a terv szerint, annyi változással, hogy vacsorára 2 tojást ettem sonkával összesütve, 1 szelet sajttal a tetején.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése