Szombat, hullámvasút

Ma "kevésbé fájt" a lelkem, előtérben érzem a testem: mindenem, MINDENEM sajog. Mint aki kétszer lefutotta a maratont.

Készítettem egy hozzávetőleges költségvetést, mert az otthonápolás segítőkkel nem kevésbe, hanem egy kisebb vagyonba kerül. Ahogy összeírtam az eddigi kiadásokat, a dec. 18-as hét egyszerűen kiesett. A húgommal messengerezett infókból bogarásztam ki, mikor ki volt nálunk segíteni, de még így sem emlékszem semmire. Ez a hét egyszerűen kitörlődött az agyamból. Van esély rá, hogy azért, mert addig anyu betegségének kezdetétől én voltam az éjszakás (is), és a nemalvás, a nemevés, a hatalmas stressz megtette a dolgát.

Fényév távolságra érzem a napokat egymástól. Nem tudom megmondani, mi történt tegnap vagy két napja, mikor mi volt. Anyu állapota annyira rohamosan romlik a diagnózis közlése óta, annyira nem volt két egyforma nap (de még óra sem igazán), annyira sok a napi információ, újdonság, hogy az áramköreim túlmelegedtek, néha ki-kikapcsol az agyam.

Ma sokat "aludt" anyu. (Nem mindig tudom megállapítani, hogy "csak" a tapasz és a morfium nyomja-e el, elájult-e vagy alszik.) Igazából este lett igazán éber, amikor a hospice nővérrel (emelt morfium után) oldalfekvésből a hátára fordítottuk. MINDEN, a legapróbb mozdulat is fáj anyunak, ha már kiabál, az kegyetlen fájdalom lehet, mert anyut én 49 év alatt nem hallottam fájdalomra panaszkodni sem, jajgatni főleg nem. Kegyetlenül nehezen kommunikál. Napról napra soványabb, nem tudom, mije tűnhet még el, mert a csontjára száradó bőrén kívül én mást nem látok, nem tapintok.

Az állapota? Mint egy csökkenő szinuszgörbe. Tegnapelőtt 10, tegnap 8. Ma 9, holnap 7. Elsején talán 8, majd 6...

Zs., a hospice ápoló szánt ma rám egy kis időt, beszélgettünk. Azt mondta: anyunak biztosan van még valami elrendezni valója önmagával, azért akar még ebben a végletekig elhasznált testben maradni. Hogy a szenvedését anyu maga választotta. És hogy a lélekkel sokkal többet kellene még életünkben foglalkoznunk.