Telnek- múlnak a napok és nem enyhül a hőség. Telnek-múlnak a napok és ez már a harmadik hét, hogy folyamatosan változó intenzitású fájdalmaim vannak. Ha bárki megkérdezi, mi a tervem aznapra vagy másnapra, nem tudok mit mondani, mert nem én döntöm el, hanem az a kis endo, ami befészkelte magát a bal petefészkembe.
Mindenkit megértek, aki nem hiszi el, hogy nekem tényleg iszonyatosan fáj, aki nem hiszi el, hogy egyik pillanatról a másikra iszonyatosan rosszul tudok lenni. Mindenkit megértek, aki nem szereti, ha erről beszélek. (Amíg az ember nem volt még egy bizonyos szituációban, nem egyszerű elképzelni, mit él át a másik.) Igen: gyakori témám, és nincsenek sokan, akikkel erről beszélni tudnék. Nem szégyellem, hogy ez van, nem tabu beszélnem az endometriózisról, de meg kell tanulnom, hogy ha csak nem végszükség, ne beszéljek róla. Mert látom, tapasztalom, hogy ez egy idő után terhes a másiknak.
Mindenkit megértek, aki már régen látott, akivel hosszú idő után összefutok, rám néz, és sokszor már a köszönés előtt elhangzik ugyanaz: "Jesszusom, te híztál!", finomabban is hallottam: "Alig ismerlek meg, kicsit híztál". És ezután: "Nem jársz már futni?". Már nem vág fejbe a dolog. Akit tényleg érdekel a hogylétem, annak elmondom, hogy hormonkezelést kapok, ettől hízom. Mert ez az igazság, ez van.
Elfáradtam. Végtelenül. A betegségtől, a fájdalomtól, az étrendtartástól, a mindenmentességtől, a mozgáskorlátozottságtól, a plusz kilóktól, a hormon egyéb mellékhatásaitól, az orvoshoz járástól, a lelki megterheléstől és az egyre gyakoribb mélypontoktól. Attól, hogy órákat lógok a neten lehetőségek után kutatva. Hogy próbálkozom, de mindig falakba ütközöm.
Mára kihíztam az egyetlen nadrágot is, amibe még belefértem.
Kimondhatatlanul (bele)fáradt vagyok...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése