Anyut tavaly április 16-án műtötték mellrák miatt. Akkor sok dolog átértékelődött bennem. Az egyik: nem szabad azt hinni, hogy bármennyi időnk van. Azelőtt is szerettem anyuékhoz menni, de azóta tudom: amikor csak lehet, menni kell, hiszen ki tudja, mennyi idő adatott meg nekünk.
Egy éve a hatalmas kertjükből egy pár kis ágyás maradt meg, idénre egy, abban is eper van. A virágoskertbe kerül majd idén néhány paradicsom és paprika palánta, amit anyu és mami magról nevel (már határozott növényke formájuk van).
A húgom lánya a 15 éve alatt alig evett valamit, a fia inzulinos cukorbeteg, szénhidrát-számoltan eszik. Én 10 éve hol így ettem, hol úgy, de gyakran jelentem meg a dobozaimmal. Anyu maximálisan elfogadja, hogy ez van. Mamikám kevésbé. Már hetekkel ezelőtt elvittem neki a leletemet és elmondtam, hogy miért így eszem. De szegénykém elfelejti. Meghagyom abban a tudatban, hogy "nem akarok hízni". A képen a reggelim, azt is vittem.
Anyuéknál a régi nagy kert helyén kis "rét" van. Ide jár egy ismerősünk tyúkhúrt szedni, mert itt védett helyen van, vegyszermentes (neki májproblémái vannak). Én a csütörtöki bevásárlásnál döntöttem el, hogy fogok szedni én is tyúkhúrt (lassan megfizethetetlen a zöldség ára is). Mentünk is, anyuval teletettünk két nagy zacskót. Került mellé gyermekláncfű levél és snidling is.
Tettem is az ebédem salátájához, és be kell vallanom, hogy finom. Na látnotok kellett volna az én mamikám arcát, amikor meglátta, mi van a tányéromon! :D
Kértem kölcsön anyutól nagy lábost, szeretnék terápiás csontlevest is főzni és beilleszteni a napi étrendbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése