Olyan ez...

Népismeret: Speisekammer továbbgondolva

Kolleganőm ilyen lámpásokat barkácsolt a gyerekekkel

Olyan ez az év, mintha az eddigi 44 évem esszenciáját kapnám egyszerre: leckékből.

Olyan ez, mintha egy átfogó ismétlés lenne. Nagyon gyors egymásutánban megismétlődnek eddig megélt helyzetek, mintha vizsgáznék abból, mit tanultam meg. Érdekes módon azonnal tudom, mi volt az előző élethelyzet, ami most ugyan máshol, másokkal, de pontosan ugyanúgy ismétlődik, és a legtöbbre azonnal és most már jól tudok reagálni. De vannak leckék, amiket csak most sikerül megoldani, és olyan ez, mintha rossz diák lennék: vannak feladatok, amiknek neki sem akarok kezdeni, amiket nem vagyok hajlandó megoldani (pedig tudom a megoldást, azt is tudom, ha nagyon jó lenne, ha meglépném, mégsem teszem...).

Olyan ez, mint egy neverending sztori, már ami a munkámat illeti. Minél többet dolgozom, készülök, annál több minden marad, annál több dolog van hátra. Ha szó szerint a nap 24 órájában csak ezzel foglalkoznék, akkor sem végeznék. Ha egyszer úgy érzem: sínen vagyok, tutira kiderül, hogy ja, x műsorra is készülni kell. Ha az is megvan, már közben jön, hogy de az x versenyre is készülni kell. És ez folyamatosan így megy, ez egy önmagába gyűrűző spirál. Tegnap volt a napja, hogy egyszerűen feladtam. Bent maradok a héten minden nap tovább, de itthon nincs iskola, max a netről menthetem le magamnak, ami jó ötlet és épp a szemem elé kerül. Szeretem a munkámat, szeretek készülni órákra, új dolgokat kipróbálni, modernizálni, de nem szeretnék újra a ló túlsó oldalára átesni és visszaváltozni munkamániássá. (Akkor voltam az, amikor nem találtam semmi értelmét az életemnek, hát ezt a kérdéskört szépen magam elől eltussolva és homokba dugva a fejem akkor a munkába menekültem. Boldogabb nem voltam, csak nem kellett magam előtt bevallanom, hogy a munka nélkül cart sem érek, a tükörbe nézve, az igazságot önmagam elől is jól eltitkolva könnyebb volt úgy hazudnom magamnak.)

Olyan ez, amikor "ellopják" az ember fotóit, gondolatait, amitől régen sikítófrászt és dührohamot kaptam, ma meg konstatálom, aztán legyenek vele boldogok.

Amikor új emberekkel hoz össze a sors, érdekes módon olyanok ők, amilyen személyiségekkel már találkoztam. 

Valahogy az első képből van a több, talán azért, mert ezt a helyzetet még mindig nehezen kezelem. (Kellene szereznem ilyen tusfürdőt.)

A második szitut viszont nagyon megérzem (mindegy, hogy férfiról, nőről, gyerekről vagy felnőttről van szó).

Ma is ezt éreztem, amikor folyamatosan csináltam a dolgomat, és nem csökkent a teendők listája, kupaca. És olyan fáradtan értem megint haza, hogy ihaj...

Teljesen olyan ez (a társadalom), hogy az ember szinte el is felejti, hogy ember, hogy élőlény, hogy társas lény, hogy szükségletei vannak. Mert hulla fáradtan ágyba zuhan, hulla fáradtan felkel, rohan a munkába, ahol nincs idő enni, mosdóba menni, szusszanni (és én még csak nem is egy szalagsoron dolgozom...), ahol csak feladatok vannak, és konkrétan csak elvárás van mindenfelől, hazaesik, hulla fáradtan megy aludni (és nekem még gyerekem sincs...), és ez így megy a nyugdíjig (?), aztán öregség, betegség, örök csicsika.

Nem panasz ez, csak ez így nem jó. De gondolkodom megoldáson. :)