Pillanatkép hosszú hétvége után

A hétvége hosszú volt, elméletileg szombat-vasárnap-szombat-vasárnapból állt. Gyakorlatilag vasárnap be kellett menni Idősek napjára, így maradt utána az egybefüggő "normál hétvége", amiből első nap anyuéknál telt, a második iskolai hazahozott munkával.

Ma, szerda volt a hosszú hétvége utáni első munkanap, az amúgy is legnehezebb napom. Nem tudom, mi volt velem: idegesen ébredtem, de azért időre elkészültem, sőt már fél 7-kor indultam dolgozni, mert annyi az adminisztráció, hogy nem végzek vele. Első órám lyukas volt, előtte adminisztráltam, aztán fénymásoltam, lamináltam németre nyelvtan táblázatot és négy legyet az egyik játékhoz. És már mehettem is órára, persze rossz osztályba mentem (nem ez lesz az első eset, ahogy magamat ismerem). Aztán nem találtam, leesett, elhagytam, ott felejtettem, nem vittem be, rohantam, kapkodás, persze ilyenkor ered el egy gyerkőc orra vére, stb. Délelőtt telefon: ma 2-re továbbképzésre kell mennem. Szuper, 3/4 2-ig órám van. No de ha kell, hát kell, 2 előtt letettem a lantot, aztán irány Villány. Mire odaértem (szakadó eső, iszonyat szél, 2 faluban is felmart út, javítás, rendőrlámpa...), már kezdtem szédülni, mert konkrétan egész nap nem volt időm egy falatot sem enni, sem egyetlen kortyot is inni. Az induláskor tettem be egy csokit, azt rögtön elmajszoltam, amint megtaláltam a célsulit és a céltermet, persze késtem. Mire hazaértem, sikerült egy kereken 10 órás, szó szerint folyamatos munkaetapot produkálnom.

És még mindig görcsben a gyomrom. Oké, tudom: pénteken bemutató órát tartok, és ettől tényleg ideges vagyok, de ekkora gyomorgörcs! Jöttem hazafelé a továbbképzésről a kicsi kocsimmal. Még nagyobb szél mint odafelé, sokkal nagyobb forgalom, rengeteg (!!!) bf az utakon, amikor majdnem megkérdeztem: Uram, miért? Elég sanyarúnak éreztem a mai sorsomat. De amikor majdnem feltettem a kérdést, feltűntek az agyamban képkockák. A mai napból. A szürkék, balul elsültek, nem kedvesek. Egyetlen közös volt bennük: én. A gondolataim. A "hozzáállásom", és ahol nagyon elszúrtam: az "elvárásaim". Mert ezek még mindig magasak. Magammal szemben elsősorban. És néhány helyzettel kapcsolatban. 

A továbbképzés egyébként IKT-s volt. Köznyelvre lefordítva "számítógépes". Szép és jó tanórán számítógépet, internetet használni, magam is teszem. Viszont nem vagyok ennek a feltétlen híve. Egyszerűen azért, mert tapasztalataim alapján az érdekesebb feladatokkal sem nő jobban a figyelem. De ebbe nem megyek bele. A továbbképzésen szó volt arról, hogy már sok suliban van a diákoknak iskolai tabletje, és arra csak a linket kell küldeni, meg csak átküldjük a gyerek email címére a házit és már csinálhatja is otthon... Gyerekek: kék fény. Emberek, 4G, 5G. Ettől (is) vagyunk betegek. Meg az üléstől. Ebbe se megyek bele, de engem senki nem tud meggyőzni, hogy az a jövő, hogy a gyerekek ÜLNEK a KÉK FÉNY előtt. Amiket megosztok a saját FB oldalamon, Boszikonyhán, pl. ha csak A Dr Jack Kruse cikkekre gondolok, senki nem olvassa. Én szoktam, de már nem is osztom meg, ennyivel is kevesebb időt töltök a gép előtt.

No meg a feladatokat a digi táblára el is kell készíteni. "Ez csak 5 perc", "ez 10 perc alatt kész"... Nem ragozom, 8 óra munka után már nem nagyon van kedvem még 1-2 órát a net előtt tölteni.

Egy óra múlva, kipuffogva magam.

Visszatérve a mai szürke-ideges napra: tanultam. Megint. Minden apró szürkeségből, nem sikerülésből, elfelejtésből, kapkodásból. Nem keveset. Úgyhogy gyakorlatilag megint az a vége -mint mindig-, hogy köszönöm.

Mai szívem csücske, azaz népismeret: stelázsi papír kreációk.