Nagyon szeretem az életet. A számomra felfogható Univerzumot, a Földet az egészen speciális mivoltával, ami lehetővé teszi, hogy élet lehessen rajta, hogy itt lehessek. Szeretem a színeket, a kék égboltot, a felhőket, a nap sárgáját; a vizeket, a hegyeket, a lankákat; az erdőt, a málnabokrot, a fűszálakat a rajtuk sütkérező katicákkal... Számomra egyre inkább kalitka az a társadalom, amiben élünk. Reggel felkelsz a panelban, elmész dolgozni, este fáradtan hazaérsz, megeszed a többnyire műanyag kajádat, bebújsz az ágyba és alszol. Hogy reggel felkelj a panelban és dolgozni menj... Műanyag ruháink vannak, műanyag bútoraink, műanyagok a "testápoló szerek", fertőtlenítünk nyakra-főre, illatosító itt, légfrissítő ott, már az iskolákban is nyitástól zárásig árad ránk a 4G. A boltok szürkék: fém és műanyag. A polcokon elvétve találni élelmiszernek nevezhető dolgokat. És minden, de minden műanyagba csomagolva, ami azonnal a kukában landol...
Pénteken a suilval Óbányára kirándultunk. Kimondhatatlanul vártam már, hogy kint lehessek, hogy erdőben legyek, színek között, fák között, beton dzsungeltől, zajoktól távol. A madárcsicsergés, a patak csobogása természetesen egyszerű és nagyszerű nyugtató. Ott van az élet. Persze ittam a Bodzás forrásból, hoztam haza is a vizéből. Na abban megmosdani: az az igazi felfrissülés. Csoda jó kis nap volt.
Ma korán keltem, anyuékhoz mentem egy röpke látogatásra. Hűvös volt a reggel, felhős az ég. Tökéletes. Szekszárdon még kómás voltam, aztán tankolás után jót beszélgetttem a kutas hölggyel, kicsit felébredtem. Mivel az elkerülőn útépítés folyik, a központ felé vettem az irányt. Csak amikor a kórház után eltereltek, jutott eszembe, hogy szüreti fesztivál van. Előttem ment egy Opel, arra tapadtam rá, simán átvezetett sok-sok kacskaringó után egy olyan utcába, ahol már kiismertem magam, akkor is megköszöntem, most is megteszem. Bekapcsoltam a rádiót. Szuper régi számok szóltak, mindet ismerem, hát énekeltem, ahogy a torkomon kifért. És nem győztem megköszönni azt a sok-sok apró, de nagyszerű dolgot, ami csak az úton történt.
Aztán azt, hogy bármikor mehetek anyuékhoz. Sőt hogy még van anyukám, sőt egy nagymamám is. Szörnyen házsártos-zsörtölődős kedvében volt, jókat nevettem rajta.
A kertben is van nyoma az életnek.
Ezeken a köveken jártam már akkor is, amikor megtanultam menni. És jaj, de sokat játszottunk a góréban!
Őszre jár az idő, annak minden szépségével.
És akkor még ő is!! Egy totál cuki, nagyon barátságos, kedves, gyönyörű, doromboló cicek!! Jól megsimiztem. :) Legszívesebben elhoztam volna haza (ő egy ilyen "senki macskája", de sokat van anyuéknál), de szegénynek nem lenne jó a panel első emeletén, és sokat lenne egyedül...
Az élet odakint van és egyben bennünk is, telis-tele apró csodákkal. Boldog az, aki ezeket észre tudja venni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése