Tegnapelőtt írtam, mekkora a szakadék a mézeskalácsház és a mókuskerék között. Az élet már csak ilyen. Amíg szépen "elharcolgatok" magamban, a nap minden nap felkel, megy minden tovább, ahogy mennie, lennie kell. Vízkőtlenítem a kávéfőzőt, elpakolom a papírkupacaimat, kivasalom a ruhahegyemet, megy a kukába a "talán majd egyszer jó lesz még valamire", a lenti kuka tetejére a "nekem már nem kell, másnak viszont még jól jöhet" dolog.
Az élet megy tovább. Reggelente, ha süt a nap -márpedig szerencsére gyakran teszi-, csodásak a fények kint is, bent is. Egyszerűen imádom.
Az élet megy tovább. Nekünk, itt lévőknek itt, a többieknek máshol. Talán. Egyre inkább hiszek abban, hogy minden ugyanabból az "anyagból" van: energiából. És hogy ez az energia a halállal nem veszik el. Abban is biztos vagyok, hogy nem a november elseje az a nap, amikor a halottainkra emlékezünk. Legalábbis bennem az év többi napján is élnek, és a temetőbe is ki lehet menni máskor is e napon kívül.
Tozzi, a képek elsősorban neked:
Az élet megy tovább. Reggelente, ha süt a nap -márpedig szerencsére gyakran teszi-, csodásak a fények kint is, bent is. Egyszerűen imádom.
Az élet megy tovább. Nekünk, itt lévőknek itt, a többieknek máshol. Talán. Egyre inkább hiszek abban, hogy minden ugyanabból az "anyagból" van: energiából. És hogy ez az energia a halállal nem veszik el. Abban is biztos vagyok, hogy nem a november elseje az a nap, amikor a halottainkra emlékezünk. Legalábbis bennem az év többi napján is élnek, és a temetőbe is ki lehet menni máskor is e napon kívül.
Tozzi, a képek elsősorban neked:
Nagymamám nagymamájának a sírja:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése