Nehéz korszakokon vagyok túl. 2014-ben értem el az örvény fojtogató legmélyére. És ott ragadtam. Nem tudtam segíteni magamon. Nem tudott segíteni se a család, se a barátok. Egyetlen kiútként felkerestem egy pszichológust. Dr S. segítségével sikerült választ kapnom a kérdéseimre és ezek a válaszok az örvény legmélyének ingoványába nyomták a fejem. Egészen addig, amíg nem kaptam levegőt. Ezen a ponton eldönthettem, hogy megfulladok vagy kidugom a fejem. Talán az életösztön volt, ami egyszer csak elrugaszkodásra késztetett, és én a felszínre jöttem és kapkodva hatalmas levegőt vettem. Azóta kimásztam már az ingoványból, de ingatag a talaj, nagyon könnyű megcsúszni.
Már nem félek ettől a csúszós parttól. Tudom, hogy van fent és van lent, tudom, hogy mindig minden változik. Vannak jobb napok, vannak rosszabbak. És még mindig vannak nehéz, rossz korszakok. De már tudom, hogy nincs szükségem segítségre, mert a Dr. S-től tanult technikákat alkalmazva és a saját tapasztalataimmal felvértezve kimászok belőle.
Jogom van a kitörő jókedvhez, de jogom van a rossz napjaimhoz is. Az én életem nem kirakat-élet, nem mosolygok mindig, nincs kedvem néha semmihez. De mindig tudom, hogy elmúlik. Úton vagyok, és az út nem vízszintes és nem teljesen egyenletes.
Ez az év eddig nagyon nehéz. Munka, magánélet, család, betegségek a családban (diabétesz, rák), a saját nyavajáim (visszatérő bokafájás, irdatlan nyak- és vállfájdalom, fogak...). Mindez jó arra, hogy a mélybe nyom. És hogy ez miért jó? Mert onnan már csak felfelé vezet út (hogy lejjebb menjek, nem hagyom). Elfáradtam a gondolkodásban, belefáradtam az állandó fáradtságba, a kilátástalanságba. Tegnap úgy döntöttem: jöjjön, aminek jönnie kell, jó vagy rossz, elfogadom. Nem történt semmi csodálatos mára, nem lettem varázsütésre happy, nem virít az ablakom előtt szivárvány, csak ma már képes voltam kilépni az ajtón. Ma már el mertem menni boltba, emberek közé. Néha mosolyogtam.
Tudom, hogy nem járok egyedül ebben a cipőben. Tudom, hogy sokan tudják, érzik/értik ezt: van különbség a "rossz kedvem van", a "szomorú vagyok" és a "húz le valami a mélybe és nem tudom, mi ez, nem tudok belőle kijönni" között. Aki ismer, ismeri ezt az arcomat is: a nyúzottat, mosolytalant, talán látja a félelmet a szememben, a kétségbeesést, a "magamba szorulást". Látja a száradó könnycseppeket, hogy nem öltöztem fel, az ágy vetetlen, rendetlenség van, halomban áll a mosogatnivaló, érezni, hogy nem szellőztettem. Sokszor kikapcsolom a telefont is, mert ilyenkor nem bírnám felvenni. Ha sikerülne is, nem tudnék mit mondani. Anno jó másfél évig tartott (és az egy ennél nagyságrendekkel rosszabb állapot volt), manapság két-három napig vagy csak néhány óráig szokott, a mostani kicsit hosszabb. Ilyenkor azt mondják rám: depizek, depis vagyok. És jó ez így. Ez is én vagyok. De egyre jobb(an) leszek, ma már egészen jól vagyok.
(Ha érintett vagy és érdekel, egyszer szívesen leírom a "megküzdési stratégiáimat", azaz hogy hogyan mászok ki ilyenkor a saját szorításomból.)
(Pici türelmeteket kérem, az üzenetekre szeretnék még ezen a héten válaszolni. Köszönöm!)
A "mély" időszakok egyik kardinális harca, hogy enni kell. És nem csokit. Mert habár finom és készen van, csak éhes leszek tőle. Nem sós mogyit, mert habár azt sem kell főzni, fájni fog a hasam és ragyás lesz a képem. Ilyenkor is jól jön, hogy van a fagyóban kenyerem. És hogy vaj és tojás mindig van itthon. Nem éppen követendő a mai fogyasztásom sem, de csak olyasmit ettem, ami jó nekem, és egyáltalán nem mellékes, hogy (ma is) ettem.
E: sonkás-sajtos rántotta, maradék piskóta megkenve a maradék krémmel (kakaós kocka)
V: 3 vajas-paprikás kenyér, keto kávé
 |
| A vacsorát sem kirakatként fotóztam. Nincs rend a konyhában, talán később vagy holnap rá tudom venni magam a helyzet normalizálására. |
Nagyon mini séta a Dunán, 2km.
 |
| A mosogató és környéke. Nem titkolom és nem szégyellem. Most ez van. És hamarosan fog még itt is minden csillogni. |
Mára volt tervben BBG torna és kardio is, de már megtanultam, hogy a terv csak egy terv, ami változhat. Amint jól leszek, úgyis bepótolom. A héten meg már futottam 30 km-t, meg amúgy sem hajt a tatár. mai kardionak -nekem- simán megteszi a kis 2km sétácska is. Örülök, hogy voltam friss levegőn.
Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése