Kábé két hónapja vettem észre, hogy furán megyek. Mármint úgy, mint egy sün: összehúzom magam, a vállaimat teljesen a nyakamba pakolom, miközben iszonyatosan megfeszítem. Elkezdtem tudatosan ellazítani menet közben. Mára odáig jutottam, hogy a jobb vállam már a helyén van, a balra kell még nagyon figyelni, hogy amikor érzem, hogy már megint a fülemig felhúztam, lazítsam el. Amikor kimehetek és éppen nem szaladok, akkor ezt szoktam gyakorolni.
Ha már testtudat. Iszonyatosan nagyokat lépek. Mint egy medve. Miközben úgy megyek, mint egy hintaló. A főiskolán Á. tanár úr hívta fel rá a figyelmemet. Azt mondta: 60 éves koromra járni sem tudok majd, ha ez így megy tovább, mert még nézni is rossz.
Akadt gondom a járásommal, másfél évesen álltam fel, addig négykézláb másztam, miközben húztam az egyik lábamat. Anyu vitt orvoshoz, de lerázták a szokásos "majd kinövi" verzióval. Kamaszként vettem észre, hogy "kacsázok". Kifelé állnak a lábfejeim, a jobb leginkább. Az volt az első, hogy tudatosan, nagyon sokáig nagyon odafigyelve befelé erőltettem a lábfejeimet járás közben. Azt értem el vele, hogy már nincs kacsa, viszont (ezt már orvos és pedikűrös is mondta) szép csavart tettem a testembe, ez a talpamon is érzékelhető, mert a lábfejem külső szélén lesz bőrkeményedés hátul és közben a nagy lábujjamnál is.
A nagy lépteket is kábé két hónapja próbálom korrigálni. Amikor éppen nem futok, tudatosan kicsiket lépek. Sokkal kisebbeket, mint szoktam. Nem volt kellemes az elején, a testem nagyon nincs hozzászokva. Most már többször és jobban tudok rá figyelni, de nem tudom, hogy 42 évnyi hosszú lépések után lehet-e ebből még automatizmus. Sőt azt sem tudom, jót teszek-e ezzel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése