Vannak mindenki életében nehéz helyzetek. Van, amikor úgy látszik, nincs megoldás. Van, amikor kemények a tények és van olyan, hogy a helyzet nem megváltoztatható. Ilyen például A. betegsége. Ő a saját világában él, neki az a normális, neki a fejében még meglévő dolgok adják a valóságot, ami számára ugyanolyan igazság, mint nekem az én valóságom, az én igazságom, csakhogy a kettőnek semmi, de semmi köze egymáshoz. A. demens és ez nem fog változni, csakis -a mi valóságunkhoz képest- rossz irányba. Ezt az ember vagy elviseli, vagy hazamegy. Nekem nagyon nehéz egy demenssel. Mert nem értem az ő világát. Állhatok én pozitívan a dologhoz, nem változtat semmin. Egyetlen dolog változhat: a hozzáállásom. Tudom, hogy 14 napig kell itt lennem, aztán hazamehetek. Igyekszem -mint eddig is- nyugodt maradni, elérni, hogy A. amennyire csak lehet, nyugodt maradjon vagy megnyugodjon. Nem egyszerű, mert iszonyatosan kényes, szörnyen finnyás, semmi nem tetszik és semmi nem jó neki, ami véletlenül belepasszol az éppen aktuális gondolataiba, azt két perc múlva elfelejti és újra van oka a szitkozódásra, dühöngésre, hisztire, sírásra... Mégis nekem kell okosabbnak lennem és hagynom, hogy megtörténjenek a dolgok. Hiszen én tudom, hogy egyszer mindennek vége lesz, egyszer elmúlik az asztalcsapkodás, a kiabálás, a nyavajgás, a kritizálás, az átkozódás. Ha máshogy nem, akkor úgy, mint a babáknál: elfárad.
Még 11 nap.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése