(Érdekes ez: az első szabadnapot az ember Ausztriában, munkával kezdi, ami ugyanúgy megy, mint minden itteni munkanapon, egészen addig, amíg meg nem érkezik a váltás. És az első szabadnap gyakorlatilag eltelik az utazással.)
Nyolcadika van, este fél 11. Most tettem le A-t aludni. Bezártam az ajtót, a kulcsot zsebre tettem biztonsági okokból. Megvárom, amíg A. elalszik: egész gyorsan megy, az esti gyógyszeradag "kiüti" annyira, hogy hamar álomba merüljön.
Ülök a szobámban, a csomagomat nézem. Holnap reggel kivihetem végre a kapuhoz. Örülök, hogy mehetek haza, még akkor is, ha fáradt vagyok és igazán nem sikerül teljes szívvel örülnöm emiatt. Azért a nap folyamán párszor elkurjongattam a "yesss"-t és hogy "megcsináltad", meg hogy "holnap hazamegyek".
A. lánya este elhozta a fizetésemet és elmondta, hogy mindegy, mit és hogyan főzök, mert az anyukája dicséri a főztömet, így aztán ő sem kritizálja. Én itt tanultam meg igazán, hogy nem kell betojni mások rossz véleménye miatt. Tudom, hogy tudok főzni, otthon is ízlik mindenkinek, eddig minden munkahelyemen elégedettek voltak vele(m), A. főleg a leveseimet imádja, tehát nem vettem magamra a lánya kritikáit. Fölösleges.
Sok mindenen jár a -lestrapált- agyam, de hallom a bébifonon, hogy A. elaludt. Letusolok hát, aztán elteszem magam az utolsó, remélem, nyugodt éjszakára.
Reggel vár még rám egy mosás, öltöztetés, takarítás, reggeliztetés, gyógyszerezés. Persze csak a reggeli korty kávé után.
Kiviszem a szemetet, áthúzom a váltómnak az ágyneműt, aztán várok a buszra. Beszállok, és reményeim szerint alszom hazáig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése