Szerda (Bécs 6.)

Érnek meglepetések. És valahogy működni látszik az, hogy amit adsz, azt kapod vissza. Egy kedves Boszorkánykonyha olvasó keresett meg tegnap, aki Bécsben él. Megadta a telefonszámát is, hogy ha segítségre lenne szükségem, hívjam. Igazán meglepő és megtisztelő, K., nagyon köszönöm!

Közben itt zajlanak az események. Ma reggel 4 előtt O. ment be L-hoz, persze felébresztette. Mivel megpisiltette, nem mentem le fél 5-kor. Viszont ekkor jött a fiuk, aki arról beszélt O-nak, hogy jobb volna egy férfi ápoló. Ez már olyan osztrák rutinnak tűnik, hogy nekem azt mondják: elégedettek velem (ami lehet, hogy igaz, én mindent megteszek érte), aztán közben jön a "csak" meg a "de"... 

Tegnap írtam arról, hogy már 5 nap alatt mennyi mindent megtanultam itt. De ma is egy fontos dolgot tanultam. Ami apróság ugyan, de megkönnyítené az életemet: határozottabbnak kell lennem. Vagyis inkább határozottnak. Kiállni amellett, amiben biztos vagyok. Persze így is hibázhatok, de hát ember volnék vagy mi.

Hihetetlen, mekkora hercehurca-kavarodás alakult itt ki miattam, a döntésem miatt. Ja, hogy erről még nem írtam? Az eddigi itteni tapasztalataim és a reggeli "inkább férfi ápoló kellene"- beszélgetés alapján reggel eldöntöttem, hogy nem csinálom végig a két hetet. Egy hét meglesz, aztán pénteken hazamegyek. Írtam F-nek (az utaztatás főnöke) reggel egy sms-t, hogy így döntöttem, mert neki úgy kell szerveznie, hogy Magyarország felé legyen egy hely nekem a buszon. És hogy délután, a pihenőben felhívom. Eltelt a délelőtt. Megfőztem az ebédet, ettünk. O. megint tömte L-t. Szegénybe már egy falat sem fért, pihegett, mondta, hogy nem tud többet enni, de O. csak tömte a szájába, csak tömte. Míg a végén L. sírva köpdöste vissza az ételt. Közben már mondtam párszor O-nak, hogy L. eleget evett, de ... A sírásnál már határozottan kijelentettem, hogy elég... (Tudom, hogy az öreg jót akar, de hiába mondom több esetben, hogy ezt vagy azt nem lehet úgy, ahogy ő jónak gondolja, a falnak beszélek.)

A délutáni pihenőben rögtön felhívtam F-t, aki biztosított róla, hogy hazavisznek pénteken. Kérte, hogy a bécsi munkaközvetítőnek is jelezzem. Jeleztem is S-nak emailben. És itt is tanultam valamit. Őszintén leírtam, hogy O-val nehezebb mint L-val. (Hogy pl. nem vagyok hajlandó a júniusi (!!!) tojást megenni.) És pár dolgot, amit nem tudok helyesen csinálni az ápolásnál, mert O. nem engedi. És megkértem, hogy O-nak azt mondjuk, hogy haza kell mennem, mert az unokanővérem 3 hónapos kisfia kórházban van Budapesten és műtétre vár (ami sajnos tényleg igaz és aggódom is...). Mert O. egy nagyon kedves ember, csak nagyon nehéz vele egyről a kettőre jutni, és ugye nem is ez lenne itt a feladatom. Hát nem így kellett volna. Mert délután megmondtam O-nak és L-nak, hogy haza kell mennem a pici miatt. S., a munkaközvetítő közben hívott és elnézést kért, amiért ilyen helyre kerültem, biztosított róla, hogy a következő egy szuper hely lesz, ő keres nekem. (Sőt fel is ajánlott egyet november 2-i kezdéssel.) Csakhogy felhívta O. menyét is, akinek mindazt elmondta, amit neki az emailben írtam (és ami igaz is). És O. a menyétől tudta meg, hogy "panaszt tettem ellene". Jött is és megkérdezte, miért tettem. Én pedig elmondtam neki, hogy nem tettem ellene panaszt, csak jeleztem, amit már neki is sokszor, hogy sok dolgot máshogy lenne helyes csinálni. 

Kiderült, hogy nagyon megkedveltek engem (mondtam már: az osztrákoknak már semmit nem hiszek el) és elégedettek velem és szeretnék, ha maradnék. Tény, hogy már L-val is egész jól kijövök és tényleg türelemmel, szeretettel és nagyon kedvesen ápoltam eddig is. L. ma olyan 70%-ban egészen a toppon volt agyilag. Ő is mondta, hogy mindig kedves vagyok, beszélgetek vele...

O. ezután visszament a menyéékhez a szomszéd szobába (a ház másik felében laknak a fiáék), és olyan de olyan veszekedést produkáltak ott hárman, hogy anyám... Közben L-nak egészen szomorúra váltott a hangulata. A kutyáit kereste (évtizedek óta nincsenek már), sírdogált. Közben bepelusoztam, átöltöztettem hálóingbe, beimádkoztam az ágyba. És ott ültem mellette, fogtam és simogattam a kezét és vigasztaltam, amíg a többiek túl ordítoztak.

Szóval túl őszinte voltam abban az emailben. De tudjátok, mit? Nem érdekel. Holnap még itt vagyok, meg is csinálom a tőlem telhető legjobban a munkámat, aztán pénteken hazamegyek. 

Ez a hat nap annyira megviselt fizikailag (a nemalvás miatt), hogy ihaj, de lelkileg még jobban. Olyan ez az egész, mintha az eddig feszes tükrű tóba tiszta erővel belevágtak volna egy hatalmas terméskövet, ami hatalmasat csobbant, fröcsköl mindenfelé, aztán jó nagy hullámokat vet...

Biztosan bennem is van hiba. De az is biztos, hogy az, hogy augusztus 10. óta hatan (!) voltak itt előttem, akik mind elmentek, sőt többen szó szerint elmenekültek, nem lehet véletlen...

...

A délutáni pihenőn -mivel ugye a csekély két óra hamar elröppen és ebből ma ügyintézéssel is eltelt nem kevés idő- új útvonalon sétáltam. Betértem néhány helyre, mert hat nap után már szükségem volt arra, hogy beszéljek emberekkel, ne csak a házi öregekkel. Nagyon megnyugtató volt, hogy milyen kedvesek-mosolygósak voltak a vadidegen emberek. És jólesett, hogy az egyik járókelő hölgy, akit szintén csak a beszélgetés miatt szólítottam meg (megkérdeztem, merre van a gyógyszertár, pedig tudtam ám, meg térkép is volt nálam), amiben kiderült, hogy magyar vagyok, csodálkozva és elismerően mondta, mennyire szépen és nyelvtanilag is mennyire helyesen beszélek németül. 

Kattintottam párat.

Reggeli: 2 vajas kenyérkém, kávé

Ebéd: főtt marhahús, párolt zöldség

Vacsora: 3 szendvics a kenyérkémből

Mozgás: 4.5km tempós séta

Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha