Pár órája írtam, hogy nehéz délutánom volt. Nyugtalan, tele kusza gondolatokkal, pityergős, nem-akaródzó csomagolós... Tettem a dolgom és közben csak arra gondoltam, hogy jobban akarok lenni. Amikor minden teendővel végeztem, az agyam megtalálta a megoldást: kiadta a parancsot a kezeimnek: vedd fel a futócipőt!, majd a lábaimnak: induljatok! Igen, sebes még a lábam. De ahelyett, hogy a sebeimet nyalogattam volna, betapasztottam őket. Zsebre vágtam a telefonomat, bezártam magam után az ajtót és már futottam is. Csak 25 perc volt és csak 3 km, egy szuszra, és csak a fotó kedvéért álltam meg 2 mp-re. Tudjátok, milyen érzés belefutni az izzó-vérnarancs naplementébe? Nem tudom leírni. Ezt egyszerűen érezni kell. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése