Tegnap este megnéztem egy kis video filmet. Egy nő volt rajta. Beszélgetett. Csinos volt, tiszta, ápolt, szép volt a haja, a szeme nem túlzóan, de szépen kifestve. Látszott rajta, hogy már nem húsz éves, nem feltűnően szép, de csúnyának egyáltalán nem mondanám. Olyan pont jó. Nyugodtan állt, kedves, csengő-búgó hangon válaszolgatott az ismerősei kérdéseire. Mosolygott is néha. Meg kuncogott. Ott volt egy kisgyerek is, rá is figyelt közben, hozzá is volt egy-két kedves szava. Annyira kedves volt, olyan barátságos, olyan magabiztosnak és mégis szerénynek tűnt, hogy kezdtem irigykedni...
Csakhogy az a nő én voltam.
Tegnap készült az a video. Nem is tudtam róla. De amikor este megnéztem, tátva maradt a szám. És újra meg kellett nézzem, mert hihetetlen volt, hogy ez én vagyok.
Az én fejemben egy teljesen másfajta kép él magamról. Sem a külső, sem a belső dolgok nem azonosak azzal, amit a kis filmen láttam. Most LÁTTAM, hogy nem vagyok husi. Hogy oké, van még mit faragni, de semmi gond se a combommal (amit én mindig nagyon daginak láttam), se mással. LÁTTAM, hogy tudok másokkal beszélgetni. Bennem eddig az volt, hogy biztosan iszonyat zavarban vagyok, túl sokat gesztikulálok, biztosan fintorgok zavaromban beszélgetés közben. És nem. HALLOTTAM a saját hangomat, nagyon nyugodt és kedves. Feltűnően kedves. Én mindig azt hittem, hogy nyersen beszélek...
Egyszerűen elképzelni sem tudom, mitől alakulhatott ki EKKORA fokú önbizalomhiány bennem. Fogalmam nincs, miért láttam magam mindig csúnyának, kövérnek, értéktelennek. Hogy miért féltem emberekkel kapcsolatba lépni. Beszélni. Létezni. Negyven évig... De érdemes lesz utánajárni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése