Az első égi születésnapod, anyu

Drága Anyukám!

Négy éve voltál fél éves emlőtumor-műtött. Még otthon laktatok mamival. Nem volt időm főzni, és nem szerettem volna, ha te nekiállsz egy ebédnek, így vittem a kedvenc mohácsi éttermedből az egyik kedvencedet: velős húst rizibizivel.

A tortát a Szekeresből rendeltem neked.

Ebéd után együtt sétáltunk a ház körül, megnéztük a kertet, mint minden alkalommal,amikor csak nálatok jártam.

Három éve egy nappal előbb ünnepeltünk, akkor gyűlt össze a család a Nagy Asztal köré.

Két éve is voltam nálad, együtt látogattuk meg mamit, aki azon a nyáron került otthonba.

Akkor már majdnem teljesen kipakoltad a hőgyészi házat, én pedig egy csomó dolgot áthordtam a lakásodba Mohácsra, hiszen egy hónap múlva költöztél.

Tavaly, a 70. szülinapodon már Mohácson éltél. Egyre nagyobb derékfájdalmaid voltak. Már augusztusban elkezdtünk szervezni neked teljes titokban egy rendhagyó, nagyon szép szülinapi partit, de ekkor már nagyon gondolkodtam rajta, hogy le kellene mondani, annyira nem voltál jól. A húgom alapból egy otthoni, kisebb szabású bulit szeretett volna, én meg nem tudom, talán érezhettem valamit, mert ragaszkodtam ahhoz, hogy egy tényleg szép ünneplés legyen. Csak előtte nem sokkal árultam el neked, mérges voltál, aztán megenyhültél, amikor megtudtad, hogy a húgomék is jönnek és együtt lesz a szűk család. Begyógyszerezve, lassan, de boldogan telt az ünneped.

Ez volt az utolsó Nagy Asztal veled. (Akkor még nem is sejtettük.)

Nálad folytattuk a sütivel-kávéval az ünneplést.

Két hétre rá voltál hajlandó orvoshoz menni. Ekkor kiderült, hogy nagy a baj, de itt még "csak" csontáttétről tudtunk, és időpontot kaptál egy CT-re. Két és fél hónap múlva pedig itt hagytál minket örökre.

Anyu, ma fújod el az égi tortádon az első szülinapi gyertyát. Kilenc hónapja költöztél odaátra. 71 éves lennél. Boldog születésnapot! 

Míg élek visszavárlak

Éjszakánként, mikor csillagok milliói

vakító lánggal fedik be az eget,

arra gondolok, vajon merre járhatsz,

s van- e ott a másvilágon olyan, aki szeret.

Gondolsz-e még az otthont adó házra,

azokra a parkban lévő szél borzolta fákra,

melyek alatt oly sokszor megpihentünk,

egy-egy csókos suttogásra.

Tudod, bárhogy múlnak a napok és az évek,

Én újra és újra visszavárlak téged.

Visszavárlak oda, hol miénk volt a nyár,

ahol karjaival ölelt az őszi napsugár.

Néha még könnycseppek gördülnek arcomon,

mert nem akar szűnni a fájdalom.

Hiába jönnek felváltva a hónapok, az évek,

már nem lesznek soha ugyanolyan szépek.

Tudom, az idő nem kegyelmez senkinek,

ami egyszer elkezdődött, annak vége lesz.

Hiába ellenkezünk, könyörgünk vagy sírunk,

ha eljön a pillanat, azt is ki kell bírnunk.

Hiányod mérhetetlen fájdalmat okoz,

ami erőtlenné teszi megtört, fáradt szívem,

hiszen túlságosan nehéz elfogadni azt,

hogy kettévált utunk többé nem ér össze sosem.

Kun Magdolna

Nem lesz jó vége...

Tegnap is húzós nap volt (a keddi roppant húzós és az előző nem kutya napok után). Hulla fáradtan, de este csomagoltam reggelit és szendvicseket a mai, szintén brutál napra.

Nyolc órám volt 5 óra alatt, de az ötödikről rohanni kellett Mohácsra (Szajkról), mert egytől ötig németes továbbképzésem volt. Épp leparkoltam a mohácsi suli előtt, amikor hívott a kolleganőm: ma van az utazási nyomtatványok leadási határideje. Mivel nem tudom ma (sem) újra megcsinálni, hívtam egy illetékest: hétfőig kaptam haladékot. A telefonok alatt elmajszoltam egy szendvicset, mert már majd kilyukadt a gyomrom. Rohanás a továbbképzésre.

Frenetikus volt. Totál gyakorlatias, akár holnap bevihetném az ötleteket órára, ha kapnék egy joker napot a péntek előtt. De ha kapnék ajiba 3 hónapot a sulira készülésre és legalább 3-at a pihenésre, akkor pont jó lenne. (Szerintem bármelyik kollegámat megkérdezitek, ugyanezt mondanák.)

Mert hogy hazaestem, és eldönthetem, hogy füzetet javítok-e avagy füzeteket írok elő, esetleg felkészülök a holnapi óráimra, vagy eszek, beírom a Krétát, tusolok, netán pihenek, de neki is eshetnék az utazásos papíroknak így 9 és fél óra tömény munkaidő után. Ja, a sütit is meg kellene sütni, ruhát keresni, mert holnap 7-től 3-ig munka, 3-tól őszi sulis bál...

BORZALMASAN fáradt és túlterhelt vagyok, semmi időm semmire, főleg magamra. Nem lesz ennek jó vége...

Ja, és ma a kabátomat is elhagytam valahol...

Kedd (ja, nem: szerda- ennyit a fittségemről...)

Reggelem:

Először le kellett magamról applikálnom a kütyüket, mert a készüléket a két gombja egyszerre történő lenyomásával lehet kikapcsolni. (Annyit sem aludtam, mint amennyit gép nélkül szoktam...)

Korán Pécs. Reggeli a Klinikán.

Klinikáról munkába.

A tegnapi napom (és a sok előző nap) után megfogadtam, hogy mától nem rohanok. Ezt csak kétszer nem tartottam be, de amúgy ügyes voltam.

Azt is megfogadtam, hogy nincs fölösleges stressz. Mert "igy es úgy lösz". És mert az alap stressz is már magas, nem kell tetézni. 

Itthon kis lépésekkel ugyan, de haladok abba az irányba, hogy kitegyem a felesleges dolgokat, a maradóknak pedig helyet találjak. Nem, ezek már nem anyu dolgai, a saját kupacaimat rendezgetem.

Amikor anyu pakolta ki a hőgyészi házat, a dolgainak a 80 százalékát nem tudta elhozni Mohácsra, a kis lakásba. Aztán amikor pakoltuk ki a mohácsi lakást, a cuccai majd' 80 százalékának kellett új tulajdonost keresni. Ez nekem óriási lecke volt. Nagyon lassan, de sikerül a tárgyaimat elpakolnom, sok mindent elajándékoztam. A tároló lesz majd még egy nagy falat, hamarosan ráveszem magam. (Mert nem több szekrény, hanem kevesebb holmi kell.)

Az a gondolat is anyu halála kapcsán érett meg bennem, hogy ha vannak szép tárgyaink, miért csak ünnepnapokon vagy soha nem használjuk őket? Miért őrizgetjük, rejtegetjük -magunk elől is- a szekrény mélyén? Én már előveszek mindent, ha kedvem van hozzá. Ma is anyu kávéscsészéjéből szürcsöltem a kávémat. :)

Napjaim (és dobozolás)

Akkor csak nagyon röviden.

Ma alvásvizsgálat második kör. 12.30-kor jöttem ki a Klinikáról. De 13 órakor online továbbképzésem volt. Túl sokat nem gondolkodtam: be a kocsiba, a pályán elérek a bólyi benzinkútig, ott tudok inni egy kávét, elmehetek mosdóba és elmajszolhatom a tegnapi egyik maradék szendvicsemet. Odáig a pályaszakasz felén útépítés miatt 60-nal lehetett haladni a leállósávban, így amire a kúthoz értem, kerek 3 percem maradt a 3 dologra. Kikértem a kávét, mosdó, ezután fizettem, közben megkerestem a belépési linket, letettem magam az első ülőhelyre a teraszon, rányomtam a linkre, de a telómon nincs telepítve a Teams, amíg ezt megtettem, előkaptam és haraptam a szendvicset, szürcsöltem hozzá a kapucsínót erőst izibe', vissza a linkhez, beléptem, 13 óra 1 perc volt. Gyorsan kivégeztem az étkezést, és már a továbbképzést hallgatva a kocsihoz siettem, beültem, előkerestem a jegyzetfüzetet, a tollat, és 14 óráig megvolt a dolog. Aztán irány Mohács. 30-cal, több km hosszan kígyózó sor közepén... Bevágódtam a Family Centerbe, mert papírpoharakat kellett vennem a sulinak. Közben hívott a kolleganőm: sürgősen telefonáljak a szederkényi (anyaiskolánk) iskolatitkárnak, mert nem jók a beküldött útiköltség-nyomtatványok. Kifizettem a poharat, útban a kocsihoz felhívtam a másik kolleganőmet, hogy elég lesz-e ennyi pohár, mert az összeset elhoztam, amit találtam, keressek-e még. Hívjam a másik kollégát. Odaértem a kocsihoz, beraktam a poharas szatyrot, beültem, hívtam a z előbbi munkatársamat, elég a pohár. Újra elővettem a jegyzetfüzetet, hívtam az iskolatitkárt. Konkrétan mindent újra kell csinálnom-számolnom, hát ez nem 1-2 óra lesz... Indulok hazafelé, újabb telefon: anyu lakásának új tulaja: levelek jöttek anyu nevére a lakásba, elhozná. Jó, megvárom a parkolóban. Tíz perc-negyed óra múlva jött is. Felcuccoltam, nézem a postaládát: M-nak jött valami, kiveszem, azt is felviszem. Otthon nézem anyu leveleit: MVM csekk, Mohácsi Önkormányzat fizetési felszólítás... Komolyan mondom: anyu január 6-án meghalt, a lakást júliusban eladtuk, mindenről kértünk-kaptunk nullás igazolást, mindenhol bejelentettük anyu halálát és a lakás eladását... Most futhatok megint köröket, csak azt nem tudom, mikor, hiszen holnap reggel megint Pécs, onnan pedig dolgozni megyek.... (Mert a dokim csak keddenként rendel, viszont novemberig betelt, mivel csak öt beteget fogad egy rendelésen, így november 19-én fogja kiértékelni a leletemet, de a gépet holnap reggel vissza kell vinnem...)

Mindezek után nekiálltam dobozolni holnapra:

Reggeli: rántotta, borssal pirított gomba (és a sali egy része).

Tízórai: alma, kesu (a suliban van).

Ebéd: fűszeres rizs, körte, csicseri, tonhal, saláta.

Vacsi majd itthon.

Nem tudtam két napra készülni, mert csütörtökön héttől suli, aztán egytől este hatig továbbképzés Mohácson. Pénteken pedig suli 7-től 3-ig, utána őszi bál estig.

.......

Ez tényleg szösszenet, és minden napom ilyen. Ha a munkát kivonnám az egyenletből, akkor jutna időm a magánéletemre. Ha a magánéletemet kiiktatnám, volna időm a munkára. A kettő együtt...

 

9 hónapja...

Három éve a műtéti diéta megkezdése előtt még ettem fogamravalót.

Hat éve gyönyörű, napsütéses őszi nap volt, még együtt három generáció.

Ma 9 hónapja aludtál el, anyu. Mamit pedig holnap lesz 4 hónapja, hogy eltemettük. Emlékszel, mennyit nevettünk azon (is), hogy egyformán álltunk, egyik kezünket csípőre téve vagy karba tett kézzel, és hogy a lábunk ugyanúgy, csámpásan állt? Most vettem észre, hogy ezen a képen is egyformán tartjuk a lábunkat. 😁

Eredmény (1. hét)

Október 5.

Anyukám, kilenc hónapja láttalak utoljára élve. Bár már akkor is csak a szíved működött úgy-ahogy, nyitott szájú, egyenletes, erős légvételekkel kompenzálva. Aznap is megírtam neked reggel az "anyu-naptárat". Nedves gézlapot tettem a szád elé, hogy ne száradjon ki a torkod, a légcsöved, hogy így "konfortosabb" legyen a haldoklásod. Hetek óta nem ettél és két napja nem ittál. Nem reagáltál már semmire. Valahol tudtam, hogy ez lehet az utolsó napod. Odaültem melléd, megfogtam a kezed, és órákig "beszélgettünk". Roppant szoros volt a kapcsolatunk, testalkatra olyanok voltunk, mint akiket fénymásoltak, csak a lábad volt egy számmal nagyobb. 

Kilenc hónap telt el. 

Ma E. szülinapján voltam. Ha látnád, nem hinnéd el, mekkora, milyen szép, és nem tudnád, hogyan rohanhatott el így 18 év. Talán a 10. szülinapján voltál te is velem nála. Ma már nyolccal több.

A húgom ma volt nálad Tamásiban, a temetőben. Mert hogy hamarosan jön a születésnapod. Csak 71 éves lennél...

Csütörtök

Érdekes napjaim vannak. Tegnap este borzasztó sokat sírtam anyu hiánya miatt. És roppant későn (konkrétan ma) mentem aludni. Ez úgy heti egyszer van így. Persze másnap (vagyis aznap) roppant kemény a nap. 

Sok jó dolog is történik, emellett persze sok rossz. Mivel főleg a munkahelyemen vagyok, leginkább arra értem. Amit régóta gyakorlok, kezd működni: nem szállok el a pozitív visszajelzésektől, emellett nem hagyom, hogy a szívemig hatoljanak a rosszak. Ami nehéz: a jelenben lenni. Bár tanórákon nem kalandozom el a múltba, akkor ott tudok lenni a mostban, csak napi (órai) szinten megkérdőjelezem, hogy van-e ott keresnivalóm, teljesen úgy érzem: nem tudok tanítani. Most aki nagyon nagy híve a rendszernek, ne olvasson tovább. Úgy érzem (miközben felnézek azokra a kevesekre, akik igazán értenek a tanításhoz), hogy ha már ebben a rendszerben kell a gyerekekkel lenni, akkor nem "tanítani" kell őket, hanem velük lenni, mellettük, és a lehetőségei(n)khez mérten fejleszteni őket.

Nem tudok tovább írni, késő van, holnap megint reggel 7-től ügyelek, azaz korán kell kelni, de a mai elsős cuki ajit itt hagyom:

Szerda és dobozolás

Egy éve ilyenkor is dobozoltam:

Két éve anyunál voltam, pakoltunk a hőgyészi házban. Ott is aludtam, csodásak voltak a reggeli fények.

Három éve a műtétemre (is) készültem. És kábé úgy el voltam havazva, mint most. De most legalább nincsenek fájdalmaim.

Négy éve volt, amikor csak összevont óráim voltak (amikor legalább két osztály ül bent egy tanórán), és akkor azt mondtam, ha még egy ilyen lesz, felmondok. Hát tessék, idén szinte az összes órám összevont... És érdekes: akkor is ugyanitt tartottunk németből a betűtanulással.

2017-ben reggel 8 km-t futottam...

Nyolc éve hétvége volt, második keresztlányom, E. szülinapját ünnepeltük.

Most hétvégén már 18 éves lesz... Megyek. Nem tudom, hová tűnt el ez a nyolc év...

2015-ben még nagyon aktív voltam a konyhában (is).

"Én elképzelek egy sütit. Látom lelki szemeim előtt, hogy fog kinézni, érzem az ízét a fejemben. Aztán előveszem a legnagyobb üvegtálamat, egy kanalat és nekiállok. Ilyenkor még fogalmam nincs, milyen alapanyagokat fogok használni. Elkezdem, aztán közben alakul. A hozzávalókat megjegyzem, majd felírom. Amint van időm, jön a recept a blogba."

Akkor éppen meggyes-mákos sütit kreáltam.

És még tápértéket is számoltam..., hát volt energiám, az egyszer biztos.

.....

Idén zsúfolt munkanap után haza, majd főzés. Két napra dobozoltam.

Reggeli: tökmagkrémes pur pirítós, zöldség.

Ebéd: csicseriborsó főzelék kolbásszal.

Tízóraira van még a suliban fél almám és kesudióm.

Uzsonna: az ebéd maradéka.

Vacsora: terv: tonhal saláta.

.....

Anyu ma is különösen nagyon hiányzik...

Cukik

 

Elmúlás, születés, változás

Nyáron többfajta saláta magot is veteményeztem a teraszon balkonládába. Az egyik ki sem kelt, a másik kettő kikelt ugyan, de a hőségben csak nagyon kicsit növekedett. Amelyik életben maradt, azt cserépbe palántáztam, de egy kivételével mind elpusztult. Azt az egyet óvtam, védtem, de a forróság nem kímélte, egyszerűen tönkrement. (Ez látszik a képen jobbra.) Nem volt még időm kiüríteni a cserepet, és pár nap múlva egyszer csak azt láttam, hogy valami bújik. Nem ültettem oda semmit a palántán kívül, nem tudom, hogy mi ez, de megőrzöm, gondozom, hiszen él. Valami elpusztul, valami más pedig a "semmiből" születik.

A memóriám packázik velem. Szinte minden lényegtelen dologra emlékszem, ami fontos, az nem jut eszembe, vagy elfelejtem megnézni a határidőnaplómban, ha megnézem, akkor két másodperc múlva kimegy a fejemből...

A pedasszisztensek érkezésével legalább annyiban könnyebb lett a munkám, hogy nincs óraközi ügyelet. Így tudok fénymásolni, előkészülni a következő órára, néha még mosdóra, étkezésre is futja az időből. Ennek ellenére nagy a nyomás, hiszen nem elég, hogy egy tanórán nekünk két osztályunk van, azaz duplán készülünk (és akkor még nem is beszéltem az SNI gyerekekről, nem kevesen vannak), a tanítás 5% alatt, az adminisztráció és a többi teszi ki a maradék részt... A TÉR vállalásokat már rögzítettem, jóvá is hagyták a Krétában, de a NAT vizsgára még nem volt időm regisztrálni sem, sőt még az utazási költségtérítéses nyomtatványokat sem küldtem be, mert egyszerűen nem volt rá idő.

Itthon, a saját dolgaimmal szinte semmit nem haladtam eddig. Úgyhogy ma listát írtam a legfontosabb tennivalókról. Először munkából -egy kis átszervezéssel és E. és A. segítségével- Bátaszékre robogtam látásvizsgálatra. És igen, jól éreztem, megint romlott a szemem, úgyhogy új szemüveg lesz, másfél-két hét múlva készül el. Onnan a boltba robogtam (Mohácson), a lista alapján megvettem a legfontosabbakat. Haza, és jött az itthoni listám. Határidős, halaszthatatlan, gyorsan megcsinálandó/elintézendő... Például téli gumi rendelés, hiszen nyakunkon a reggeli mínuszok...

Úgy általánosságban igyekszem mindenben egyszerűsíteni. Priorítást felállítani. De még mindig nem tudom magamat az első helyre tenni. Ezen dolgoznom kell még.

Anyu, mami (és minden eltávozott szerettem) nagyon hiányzik.

Két éve anyu Hőgyészen pakolta ki a házat, hiszen novemberben költözött Mohácsra. Mamika már az otthonban volt. Tavaly ilyenkor már javában szerveztük anyu szülinapi buliját a 70. születésnapjára, de félő volt, hogy le kell mondani, akkora fájdalmai voltak már.

Minden változik...

Dobozolás két napra

Az osztálytalálkozón szóba került a dobozolás. Mondtam, hogy irigylem a dobozolós önmagamat. Ma reggel -hosszú idő után- megmértem magam, és beigazolódott, amit a ruháimon is érzek: híztam. Sulikezdés (aug. 14.) óta 4 kilót. Anyu anno a menopauzában 1-2 hónap alatt önmaga kétszeresére hízott. Kíváncsi vagyok, hogy nálam ez a hízás hormonális -e vagy az össze-vissza evés-ivás hozadéka, úgyhogy elkezdek dobozolni, és ha ennek ellenére hízok, akkor hormonális és elengedtem, ha fogyok, akkor rajtam múlik és egy ideig dobozolni fogok. (A menopauza után anyu ugyanúgy, ahogy jött, le is adta a plusz kilóit minden erőfeszítés nélkül.)

Reggeli: bundás -pur-pur- kenyér, paprika.

Ebéd: kolbászos babfőzelék

Vacsora: tonhal saláta.

Ha kell snack: kesu, gyümölcs.

 

Osztálytalálkozó

"Olyan embereket engedj az életedbe,

akik megnyugtatnak a jelenlétükkel,

akik elfogadják a véleményedet,

akik megnevettetnek,

akik meghallgatnak,

akik nem ítélnek el és nem pletykálnak ki,

akik támogatnak,

akik tisztelik az érzéseidet (és nem élnek vissza azokkal),

akik erőfeszítéseket tesznek Érted

akik értékesnek tartanak

és akik úgy szeretnek, ahogy vagy!"

(Szakadó esőben kezdtük, aztán a vacsora után még a nap is kisütött. Hála a napnak is és mindenkinek. Nagyon fontosak vagytok nekem 50-47-éve.)

Holnap osztálytalálkozó

Szinte minden nap úgy gondolom este, hogy na, akkor most leülök blogot írni. Aztán vagy elmegy az idő, vagy túl fáradt vagyok. De legtöbbször képtelen vagyok megfogalmazni mindazt, amit szívesen rögzítenék az internetes naplómba. Így aztán nem születik újabb bejegyzés.

A tavalyi szeptemberi osztálytalálkozó után idén is összejövünk, holnap. A tavalyi találkozó óta rengeteg dolog történt velünk. Ha csak a veszteséget nézem: Meghalt anyu és mami, az ofőnk férje, egy osztálytársam felesége... Istenem, csak egyetlen év alatt... (Van sok minden más is, nem nekem a legnehezebb...)

Tavaly -nagyon jól emlékszem rá- autóval mentem. Anyu is jött, Hőgyészig. A tali után mentem érte, majd együtt jöttünk haza Mohácsra. Azon a talin mondtam a többieknek, hogy anyu nincs jól. Ezidőtájt már erősen szorgalmaztuk az orvos témát. Halálos beteg volt (akkor még nem tudtuk, de anyu érezhette, hogy valami nagyon-nagyon nem stimmel), de nem akart róla tudomást venni (pedig már akkor borzasztó fájdalmai voltak), mi pedig nem akartuk túlontúl agresszíven orvoshoz toloncolni. (Nem hiszem egyébként, hogy bármin változtatott volna.) Még mamikámhoz is elmentünk, vittünk neki virágot névnapjára. Két nappal ezelőtt pedig elvittem anyut Hőgyészre, élete utolsó osztálytalálkozójára. 

Kicsit tartok magamtól, hogy sírni fogok, ha anyu esetleg szóba kerül, viszont mindenki ismerte őt, sokuknak óvodai dadusa volt a "Marika néni", a legtöbbjükkel vagy 47 éve ismerjük egymást, úgyhogy tudom, hogy otthon leszek köztük, és akár sírhatok is. 

Idén taxival megyek, egy volt osztálytársunkkal, aki szintén Mohácson él, és akivel 1988 óta nem találkoztam. Még itt, Mohácson sem. Van ilyen. :) 

Ma 30 fok volt, holnap 16 lesz. Legalább nem fogok izzadni, és felvehetem a szeretett pulcsijaimat holnaptól, a bakancsomat, és hétfőtől használhatom az ülésfűtést a kocsimban, ami a Mitsekben nem volt, de az újban az egyik legjobb dolognak tartom.

Tudnék még (lenne még mit) írni, de inkább elteszem magam holnapra.

Kép mamival, 2018-ból, Hőgyészen.

Ha jönnek a jelek...

A gyerekek egytől egyig csodák. Minden prüntyő különleges, egyedi, rengeteg szerethető és nehezen viselhető tulajdonsággal. Rengeteget tanulok tőlük nap mint nap. Szeretném őket tyúkanyó szárnyaim alatt melengetni, meghallgatni a történeteiket, játszani velük szabadon. Szépek, egyéniségek, mindannyian különlegesek. Látom a belőlük áradó fényt. Mindemellett embertelenül nehéz velük. Mert pontosan arra nincs idő, amire kellene: a spontán örömre, játékra, beszélgetésre. Az sem mellékes, hogy öten végezzük két iskolában tíz ember munkáját...

Ma az első órámon a semmiből elkezdett nyomni-szúrni a mellkasom, levert a víz, mentem az ablakhoz, hogy kinyitom, de már nyitva volt, nem kaptam levegőt, gyorsan gyengültem. Elindultam nagyon lassan az ajtó felé, hogy kimegyek, megkérem a kollegákat, hogy hívjanak mentőt, de közben nagyon lassan enyhült a rosszullét, kibírtam óra végéig. Reggel fél 7-től este fél 6-ig voltam bent, a nyomás nem múlt el teljesen.

Két lehetőséget látok. Vagy felmondok (és elmegyek máshova, ahol szintén -mert mindenhol ezt látom- óriási a tempó és rengeteg a munka), vagy maradok, de a minimumot, az éppen elégségeset nyújtom.

A két suliban dolgozók közül senki nincs jól. Mindenki kegyetlenül (!) túlterhelt. (És most azok, akik sosem dolgoztak mostanában tanítóként, és csak a hírekből hallanak rólunk, legyenek kedvesek lapozni - vagy bejönni velem egyetlen (!) napra.)

Érdekes, de hálás vagyok a tanításokért: anyu és mami halála miatt, a kegyetlen munkakörülmények miatt, minden magánéleti nehézségem tekintetében. Mert tanítanak, terelnek, utat mutatnak, válto(tat)ásra sarkallnak, önmagam jobb megismerésére. Még ha fájdalmas is ez az út, tudom, hogy semmi nem történik véletlenül. 

Érdekes (nem véletlen?), hogy a napokban futottam bele ebbe az idézetbe:

"Képzeld el, hogy az élet egy játék, amiben öt labdával zsonglőrködsz. A labdák neve: munka, család, egészség, barátok és tisztesség. Mindegyiküket a levegőben tartod. Ám egy nap megérted, hogy a munka gumilabda. Ha leejted, felugrik. A többi - a család, az egészség, a barátok és a tisztesség - üvegből van. Ha az egyik lepottyan, megmásíthatatlanul megkarcolódik, megreped vagy akár ezernyi darabra is törhet. Csak akkor kezdheted megteremteni az egyensúlyt az életedben, ha valóban megérted az öt labda leckéjét

."

(James Patterson)

Tisztelet

Megcsináltam a sírokat Tamásiban...

...és gyújtottam gyertyát a hőgyészi síroknál.

Állj meg egy pillanatra...

"Az egész világ megállt ma reggel.

Tudod, miért? Mert egy 8 éves tankja üres lett.

A fiúk már az íróasztaluknál kezdték az iskolai napot, én pedig munkába készülődtem, amikor észrevettem, hogy a legkisebbem a fürdőszobában áll és az arcát törölgeti.

Megálltam az ajtónál és megkérdeztem, hogy jól van-e. Lecsorduló könnyek között nézett fel és megrázta a fejét. Amikor megkérdeztem, hogy történt-e valami, megint megrázta a fejét.

Leültem a kád szélére és az ölembe húztam. Mondtam neki, hogy néha a szívtartályaink kiürülnek, és ilyenkor újra kell tölteni őket.

Ekkor már zokogott a mellkasomon, én pedig szorosan öleltem.

Megkérdeztem, érzi-e, hogy a szeretetem feltölti őt?

Egy bólintással válaszolt, és a könnyek lassan alábbhagytak...

Vártam egy percet...

‘Elérte már a lábujjaidat? ’

Megrázta a fejét, nem...

„Oké, kicsim. Addig maradunk, ameddig csak kell. A munka most nem számít. Az iskola sem fontos. Ez itt ma a legfontosabb dolog, rendben? Visszatöltelek a csúcsra. Jó lesz? ’

Öleltem és öleltem, teljes szeretetemmel.

Még egy perc..., és még egy.

'Érzed már, hogy tele van a szíved mami szeretettel? ’

'Igen... ’

Szemébe néztem és láttam, hogy ragyogni kezd, telítődött, feltöltődött, és végre újra mosolyog! Én is.

Szóval figyeljünk egymásra! Lehet, hogy nem 8 éves vagy, lehet 28, 38, 48 vagy bármennyi, de időnként MINDANNYIAN üresen futunk, ahogyan ő tette.

Mindannyiunknak szünetet kell tartanunk, és meg kell állnunk egy pillanatra, hogy feltöltődjünk. Szentírás, ima, napfény, imádság, ének, nevetés, barátok, ölelések. Töltsd újra a "tankodat", különben ok nélkül is túlcsordulnak az érzelmeid (düh, könnyek, harag, elcsukló hang és társai).

Állj meg egy pillanatra! Töltődj fel és segíts másnak is ebben. Ez a nap legfontosabb része."

(forrás)