Csütörtök

Írnék, de hulla fáradt vagyok. Most éppen 12 napot fogok dolgozni egyhuzamban, konkrétan a téli szünetig folyamatosan. A gyerekeket igyekszem tehermentesíteni, de magamat nem tudom...

Szerda

Két éve vasárnap volt. A szokásos adventi vásár Babarcon. Ami mindig szép, nagyon hangulatos a paplak udvarán, a templom alatt.

Két éve anyu is eljött velem. Nagyon szeretett emberek között lenni, nézelődni. Szerencsés volt: beülhetett a templomban az adventi koncertre. Ő is nagyon szerette a zenét, főleg az élő muzsikát. Aztán körbejártam vele a helyszínt, ami tényleg igazán varázslatos. Sütiztünk, csipegettünk a vacsorából. Megnéztük a fotókiállítást a meseszép paplakban: sváb életképek. És arról (is) beszélgettünk, hogy mami mennyire boldog lenne, ha ezt láthatná.

Tavaly ilyenkor kapta anyu az első morfiumot. Az utolsó előtti nap volt, amikor még úgy-ahogy magánál volt és lehetett vele érdemben beszélgetni. Kitartott: másnapra várta az unokáit Budapestről, akik búcsúzni jöttek hozzá. Búcsúzni, mint sokan tették, főleg telefonon. Ekkortájt a húgommal értesítettük minden ismerősét, a rokonokat, hogy nagy a baj, nincs sok időnk, aki szeretne, most még elbúcsúzhat anyutól. És én végighallgattam minden beszélgetést. Ahogy anyu elmondta: nem, nincs remény, ennyi volt. Láttam, mennyire erős, csak néha csuklott el a hangja. És annyira fárasztó volt már neki egy pár perces telefonálás is, hogy utána gyakran elaludt. Ha épp nem, akkor pityergett, vagy teljesen magába roskadva csak ült némán, maga elé meredve. 

Nagyon hiányzik...

A héten az eddigi három nap alatt sok minden történt. (A munkahelyi dolgokról, képzeljétek, határozott felsőbb utasításra, nem írhatok. És mivel szinte csak a munka tölti ki a napokat, és rettentő nagy hatással van a magánéletemre, nem tudom, hogy lehet ezt szétválasztani.) És rengeteget tanultam ezek által magamról, másokról, a világról. És eljutottam oda, hogy elfogyott minden önbizalmam. Annyicska maradt, hogy bemegyek dolgozni és képes vagyok elmenni boltba. De minden, a legapróbb, irányomba történő kedvességet, jó szót, pozitív megjegyzést (...) megkérdőjelezek. Tényleg minden nap lógnak rajtam a gyerekek, kapom a nagy öleléseket, a rajzokat, csokit (...), de csak ingatom a fejem, hogy bakker, miért van ez így?, hiszen semmit, de semmit nem teszek érte. Örülök, ha hazaérek az autóval, mert egész végig útközben arra koncentrálok, hogy elhessegessem a folyamatosan a fejemben zakatoló mondatot, miszerint nem tudok vezetni. Mindennapos félelmem, hogy be kell mennem egy osztályba, mert az zsong az agyamban, hogy nem tudok tanítani. (Másrész ott van a "ballansz", hogy például ma is az elsősök azt mondták, nagyon jó volt a német óra, pedig csak kicsit máshogy vezettem be az új szóanyagot, mint ahogy eddig csináltuk, nem volt semmi extra.) Bevállaltam az idei karácsonyi "nagy asztalt", de már jön a duruzsolás a fejemben, hogy képes vagy rá?, tényleg te fogsz főzni?, ehető lesz? (...) Fárasztó vagyok, tudom, de ez az igazság: folyamatosan megkérdőjelezem a létezésem létjogosultságát. Azzal szoktam nyugtatni magam, hogy ha itt vagyok, akkor annak valószínűen oka van.

Azért van pozitív irányú változás is: jobban alszom. Sokszor fent vagyok, legtöbbször nehezen alszom vissza, viszont hajnalban sikerül mélyebben elaludnom, és reggel egész jókat durmolok. Persze akkor szól az ébresztő, amit viszont nem mindig hallok meg, a héten is egyszer már M. keltett, mert nem hallottam a telefont. (Nem csodálom: több mint egy éve nem alszom jól, itt az idő, hogy kicsit behozzak a lemaradásból.) Annyi tudatosság van benne, hogy nem túl régen olvastam, mennyire fontos figyelnünk a testünk jelzéseire, a saját szükségleteinkre. Így, ha éjjel pipilnem kell, felkelek, ha szomjasságra ébredek, iszom.)

M. itthon van a héten, viszi a háztartást, főzött is, roppant hálás vagyok. A fenyőt is megvettük tegnap, itt várja a teraszon, hogy feldíszítsük 13-14 nap múlva.

Emlékek és jelen

Egy éve még dolgoztam, mellette már anyunál laktam, kegyetlenül gyorsan romlott az állapota. Egy éve is azt mondtam, amit pár napja megint: kidobom a telefonomat, mert folyamatosan foglalkoztat: prüttyen az email, csippan a Messenger üzenet, jelez a naptár (...). Minden percben van valami, nincs nyugság.

Egy éve estére megint helyzet volt, hatott a vérhigító, túlságosan is.

Ekkorra már konkrétan rájöttem, hogy anyut nem a rák viszi el, hanem vagy belehal a fájdalomba, vagy éhen hal, megfullad, valamelyik gyógyszer mellékhatása tesz oda. És ma már néhány dolgot másképp csinálnék, csak akkor, ott, hiába tudtam, hogy anyu meghal, méghozzá nagyon hamar, még nem tudtam, milyen az, ha a haldoklónak már BÁRMIT szabad. Anyu kért pálinkát. És mit mond a "józan ész"?: bődületes mennyiségű fájdalomcsillapítót kap, más gyógyszert is, nem szabad. Pedig de. Ma már adnék neki.

Két éve még anyuval voltam a hőgyészi háznál és maminál az otthonban...

A menopauza tegnap kihagyott egy napot. Nem voltak hőhullámaim, konkrétan olyan volt a hőháztartásom, mint régen. Azaz majd' megfagytam egész nap, a majdnem 25 fokos lakásban is... Most azt mondom: örülök, hogy mára visszatértek a hőhullámok, mert így kevésbé fáztam a hideg helyeken, és most is egy szál pántos kis trikóban leledzem. :)

Vannak kemény helyzetek, pillanatok. Ma német népismereten a kicsikkel régi karácsonyfa díszt, pattogatott kukorica füzért fűztünk. Én mamikámtól tanultam, milyenek voltak a régi karácsonyok, mit ettek, volt-e karácsonyfa és milyen, hogy teltek az ünnepek. Hosszú évtizedekig jártunk a karácsonyi éjféli misére, ami a gyerekkoromban még tényleg éjfélkor volt. És akkor még voltak igazi telek hóval, kemény mínuszokkal és vastag jégtakaróval, akkor még nem volt fűtés a templomokban, de ezek ellenére mindig menni kellett a szentmisére. Mindig rengetegen voltak, sokszor a bejáratnál álltuk végig. Ma, ezen a néoismeret órán ott volt velem mami. Sokszor ott van, ámulattal nézi a gyerekeket, amikor a régi dolgokról beszélgetünk. Néha rámjön a sírás, de nem engedek szabad utat a könnyeimnek, a gyerekek nem tehetnek róla, hogy ilyenkor nagyon nehéz a szívem. Mami ott van, összekulcsolja az álla előtt a két kezét, boldogan mosolyog és halkan súgja: "Timcsikém".

Utolsó tusolás és karácsonyi tervek

Anyu egy éve, a halála előtt nem egészen egy hónappal tusolt utoljára. Vagyis nem ő tette, a húgommal csináltuk. Már nem tudott menni, a tolókocsival vittük. Kihajtottuk a szuper tusolófalat, átfordítottuk-emeltük egy műanyag székre. Nagyon gyorsak voltunk, mert nagyon hamar fázni kezdett. Tartottuk a székben, miközben gyorsan lezuhanyoztuk, mindhárman csurom vizesek lettünk. Gyorsan megtörölgettük, szörnyen vacogott szegény. Felöltöztettük és zsupsz az ágyba. Ezután már csak mosdattuk, a szobájában, az ágyon, a húgom nagyon ügyes volt benne.

Nagyon erősen élnek bennem ezek az emlékek.

Ma délután a konyhaasztalnál ténykedtem, M. öltözött, munkába készült. Eszembe jutott, hogy mami a hosszú, vastagabb darab dohányra azt mondta: fináncláb. És annyira közel éreztem magamhoz, mintha csak ott állt volna mögöttem. És nagyon nehéz volt nem sírni.

Ez lesz az első karácsony anyu ÉS mami nélkül. De szeretném továbbvinni a "Nagy Asztal" hagyományát. Akkor is, ha nem lesz olyan nagyon nagy az az asztal. Így elvállaltam: idén nálunk lesz. (Hú, oké, most sírok.) Szeretnék szép terítéket, az arany szélű tányérokat, a poharakat, amiket anyutól áthoztam. És főzni. Tudva azt, hogy nem tudok úgy főzni, mint anyu, és hogy soha többé nem eszünk olyan finom rizibizit (se), mint az övé volt. Tavaly, már nagyon nagy részben a szivárvány-hídon anyu az ágyában, a gondolataiban a karácsonyi vacsorát tervezte és a vendégeket várta. Gondolatban most is itt lesz velünk ő is és az összes szerettünk odaátról. 

(Anyuék adventi koszorúja Hőgyészen 2018-ban.)

Eredmény 2 hónap után

 

Péntek, szösszenetek

A reggeleim mindig kómásan telnek. Vészhelyzeteket kivéve kell jó negyed-fél óra, amire tudom, hol vagyok, ki vagyok, merre kell mennem. Tegnap odakészítettem magamnak reggelre egy bögre kávét (szeretem hidegen is, másnaposan is, két naposan is). Fel is emeltem, aztán kicsúszott a kezemből és durr!, már meg is volt a reggeli program. (Mondjam el, hogy fogalmam sincs, miért, de tegnap este 10 perccel korábbra állítottam az ébresztőt?)

Még pár dolog leesett, és mire mindenért lehajoltam, bemásztam, egészen fitt lettem. (Ez persze nem igaz, de jól hangzik.)

Kinéztem a teraszon: köd. Nem kicsi. Sebaj, menni kell, ügyeletes vagyok. Ez már az a köd volt, hogy "fogalmam nincs, hol vagyok", de kipécéztem egy teherautót és biztonságos távolságból rátapadtam. Csisszre, hét nulla nullakor értem a suliba.

A tegnapi egész napos (durva) fejfájás után ma az álmossággal és a szédüléssel küzdöttem. Rengeteg (!) a munka, a rohanás, ma órát is kellett cserélnem (köszi itt is, B.!), hogy visszaérjek B-ra az általam szervezett német foglalkozásra, de nem ragozom: feszített a tempó.

(Kivételes újra elolvastam, amit eddig írtam. Megállapíthatom: szépeket írok a semmiről. Más részről: blogolok, írok, amit szeretek csinálni.)

Anyu halála előtt szempillaspirált használtam és szemöldökceruzát. Amikor meghalt, botrányosan néztem ki. Nem túlzok: éveket öregedtem. Meg persze a rengeteg stressz, nemalvás, nemevés is megtette a hatását. Teljesen véletlenül akadtam egyszer a FB-on egy olyan sminkelős videóra, ahol azt mutatták, hogy már egy nagyon icipici "smink" is segíthet egy üdébb kinézetért. Színezett hidratáló, kis pirosító, még kb 2 dolog. Nem gondolkodtam: bementem a DM-be és megvettem. Nem volt egy vagyon. Elkezdtem használni. (Még párszor meg kellett nézzem a videót, mert -akkor- 49 éves létemre még nem használtam BB krémet sem.) Amikor sikerül jól "sminkolni" (az egész 3-5 perc), sokan megjegyzik, milyen jól áll. Ezek szerint megéri azt a reggeli 3-5 percet.

B-on egy olyan mini kereszteződésben kell kihajtanom a bolt előtt az útra, ahonnan nem látni, ha jobbról jön valami. Mindig megállok (pedig stop tábla sincs), aztán nagy gázzal kikanyarodok. Ma volt egy megérzésem: várj egy kicsit! Aztán gyorsabban kanyarodtam, mint szoktam. Mert éreztem, hogy amint belenézek a visszapillantó tükörbe, látni fogok egy autót. Ott is volt a "seggemben".

(Ha életem során többször hallgattam volna a megérzéseimre,  nem így nézne ki az életem. De nehéz hallgatni rájuk akkor, amikor sokszor "nem jót" érzek meg előre.)

Jaj, írhatnék még, annyi minden történt ma is, a héten is kint is, bent is, de hallgatok a józan eszemre és elteszem magam holnapra.

Barbara napja

Amit a svábságról tudok, óriási részben a nagymamámtól tanultam. Ő ebben élt, a népcsoport hagyományait, dalait, szokásait átadta a gyerekeinek, aztán nekünk, unokáknak is. Én pici koromtól fogva fogékony voltam rá, a véremben van ez a kultúra. Mami mesélte anno, hogy Barbara napján gyümölcsfa ágat szoktak vágni a kertből, vázába tették, ez karácsonyra kivirágzott. Nemzetiségi németből ez tananyag is alsóban. Ma minden órán elmondtam, amikor felírtuk a dátumot a füzetbe.

Tavaly ilyenkor nem jutott eszembe a Barbara nap. Mert tavaly ilyenkor egy kegyetlenül nehéz napot éltünk meg anyuval.

(A húgom kérdezte a múltkor, miért ezek az emlékek. Mert még tisztán emlékszem dátumokra, történésekre, látom magam előtt, mintha egy filmet néznék. Egy-két év múlva már nem fogok emlékezni a dátumokra, és biztosan nem maradnak meg ennyire kristálytisztán az emlékek sem. De most még, amikor még nincs egy éve, hogy anyu elment, úgy érzem, ha felidézem ezeket az emlékeket, már tudatosan helyre tudom tenni. Persze most még nem megy érzelem és sírás nélkül, de jövőre már biztosan.)

Késő délután volt. Anyut kitoltam a konyhába, mert jött Dr. T., a hospice orvos, akit anyu (is) nagyon-nagyon kedvelt. Beszélgettek. Közben csörgött a telefonom. Felvettem. H. doktornő volt, anyu mohácsi onkológusa. Anyu leleteit kérte. Átküldtem. Pár perc múlva csörgött anyu telefonja. A szobájában. Bementem, felvettem. Újra H. doktornő volt, azt mondta: nincsenek jó hírei. Átmentem a nagyszobába, a legtávolabb a konyhától és suttogva beszéltünk. Elmondta, hogy anyu állapotának semmi köze a 3 évvel ezelőtti emlő rákjához, ez egy másik, egy új, egy vese rák, totálisan áttétesen. Hogy ő nem tenné már ki újabb vizsgálatoknak, biopsziának, mert annyira előrehaladott, hogy már minden csak újabb, fölösleges kínzás lenne. Hallottam, ahogy anyu beszélget a doktor úrral, a másik fülemmel pedig H. doktornőt a telefonban. Az agyam lázasan kattogott, és végül megkérdeztem: Doktornő, mire készüljünk? H. doktornő végtelenül empatikusan mondta: Legfeljebb 1-másfél-2 hónapunk van. Kérte, hogy minél előbb rendezzük el anyuval a hivatalos dolgokat, mert napról napra romlani fog az állapota. Mondtam neki, hogy Dr. T. épp itt van, kérte, hogy adjam át neki a telefont. Konzílium anyu konyhájában. Nem vagyok full kezdő az orvosi szakkifejezések terén, nagyon nagy részét megértettem annak, amit beszélgettek. Anyu csak ott ült, én pedig mászkáltam fel-alá, igyekeztem nem sírni, ép elméjűnek maradni, és azon kattogtam: megmondjam-e anyunak. De hogy lehet megmondani az anyukádnak, akit nagyon szeretsz és akivel nagyon szoros a kapcsolatod, aki végigcsinált már egy emlő tumor műtétet és sugárterápiát, hogy 1-másfél-maximum 2 hónap múlva meghal??

Az adventi koszorún égett az első gyertya. Amint Dr. T. elment, anyunak beadtam a következő adag fájdalomcsillapítót és letettem pihenni. Ültem mellette. Az első adventi gyertya lángját néztem. Lázasan dolgozott az agyam azon, hogy vajon elmondjam-e anyunak az újabb hírt. Hogy elmondhatom-e, el kell-e mondanom. Elszenderedett. Felhívtam a húgomat és elmondtam neki a fejleményeket. Hogy nem biztos, hogy a negyedik gyertyát is meggyújtjuk.

Ma, a 2024-es év Barbara napján voltam a Davinci Klinikán 3 éves műtéti kontroll vizsgálaton. Koppán professzor tünemény volt, mint mindig, amióta csak ismerem. Megkérdezte, hogy vagyok. "Nőgyógyászati szempontból jól." Megvizsgált (nagyon gyors, nagyon tudja, mit csinál), közben mondta, amit lát. Minden negatív. Elmondta, hogy látja: a menopauza ellenére nem vagyok elhízva, mondta, hogy nagyon fontos a táplálkozás. Kérdezte a vérnyomásomat és kérte: néha méregessem, meg szokott szaladni a változókorban. Megkérdezte, megbántam-e a műtétet. Mint ahogy az első és a második éves kontrollon, most is elmondtam: az életemet mentette meg. Legszívesebben megöleltem volna. Mert aki ismer, aki közvetlen kapcsolatban volt velem az a szenvedős 30 év alatt, mindenki azt mondaná: tényleg megmentette a műtéttel az életemet.

(M-nak köszönöm, hogy elvitt ma Pécsre annak ellenére, hogy iszonyatosan fáradt volt a hajnalos műszak után.)

Advent 1. vasárnapja

Egy meseszép fénykép. Mindent elmond.

Rajta anyu egyik adventi koszorúja. Mindig ő készítette, minden évben más fajtát, imádott kreatívkodni.

Ez pedig az én néhány adventim.

Ez itt anyu 2022-es koszorúja, az első és utolsó, amit Mohácson készített.

Tavaly már a húgom rakott össze egy egyszerű, cuki díszt, csak hogy legyen valami. Anyu ekkor már határozottan úton volt a szivárvány-hídon.

Ez az én ideim. Az alapja anyué, még együtt vettük tavaly ősszel az Oázisban.

Ma nagy-túráztam. Szorított az idő, időben haza akartam érni. Most csak Hőgyész...

... és Tamási.

R-nak is gyújtottam gyertyát (és kisírtam a szememet...).

Ugye siettem volna haza. Hát annyi vizet ittam vezetés közben (olyan melegem volt hazafelé rövid ujjúban, hogy be kellett kapcsoljam a hűtést...), hogy 3x meg kellett állnom...

Ezer lenne itthon a dolog, de azt hiszem, nem kezdek bele semmibe. Inkább korán megyek pihenni, holnaptól megint húzós hét jön...

Kemény...

Szerda. Munka. Elaludtam. 4.20-kor voltam mosdóban, aztán beájultam. Kapkodás, sulinap a két faluban. Babarcon kezdtem, aztán Szajk, majd vissza Babarcra, tanítói műhelymunka. Irtózatosan fáradtan. Kemény.

Csütörtök. Munka Babarcon, majd Szajkon. Elkéretőztem 20 perccel előbb az utolsó órámról, mert 1-től továbbképzésem volt (online). Rohanás haza (hja, max 60-nal...), gyors mosdó, majd gyorsan összeállítottam a tízóraira vitt dolgokat (12.55-kor...), és már léptem is be a Teams-be. Kamera kikapcs, a továbbképzés elején megettem a kajcit. Az első és egyetlen szünet 3 óra ülés után volt, hát bocs, de ez szó szerint egészségtelen és kínzás... (Öt órás volt egyébként.) Kemény...

Aztán vacsit főztem. Kemény...

Péntek. Héttől háromig fullosan munka. A sok-sok ölelés, az, hogy az "új" sulis gyerekek is egyre többször jönnek beszélgetni, mesélni, vagy hogy az egyik kislány ilyen táblaképet rajzolt nekem (pedig nincs is szülinapom, ezt ő is tudja, mert egy napon születtünk (jó pár év különbséggel)) segít abban, hogy ne adjam fel. Kemény...

Ma délelőtt lightosan voltam. Filmet néztem, közben (mivel nem bírok sokat ülni) tettem-vettem (terasz-virágok, kis reggeli tízkor...), és elolvastam a tavalyi blogomat november 30-tól vízkeresztig. Sokat sírtam, és rájöttem: az én döntésem, hogy meddig érzem ennyire nyomorultul, szomorúan, megsemmisülve magam. Még mindig hagyok időt magamnak. (De azért kemény...)

Elő akartam szedni a karácsonyos dolgokat, valami egyszerű adventi koszorút készíteni, de nem volt hozzá lelkierőm. Egy ilyesmi koszorú tökéletes lenne. :)

(Lehetne cicánk, de rengeteget lenne egyedül, az pedig kínzás. Kemény...)

Délután főztem (zöldségkrémleves, bundáskenyér), ebédeltem, aztán készítettem egy desszertet (piskóta, puding, tejszínhab, rumos mazsola rétegezve) M-nak, akinek ma van a szülinapja.

Holnapra nagy túra a terv. És nagyon hálás lennék pár hét munkamentességért, hogy kicsit előre tudjak készülni órákra és hogy pihenhessek egyet. Kemény...

Ma

 Két éve maminál voltam anyuval az otthonban. Aznap (is) hihetetlen sztorikat mesélt. Anyunak rózsát hoztam a hőgyészi háztól a mohácsi lakásába.

Tavaly anyuval előkészültünk a másnapi betegszállítós CT- vizsgálatra.

Idén ma reggel elaludtam. Nagyon későn mentem aludni (hajnali 1-kor még cipőt pucoltam), reggel szólt az ébresztő, kinyomtam, aztán visszaaludtam. 7 óra előtt ébredtem... Volt kapkodás, de nem ez a lényeg. A nem-alvás kezdi megtenni a hatását. Kegyetlen... Ráadásul ma délután a tanker felkérésére tanítói műhelymunka keretében "előadást" kellett tartanunk sok iskolából kollégáknak, amire rám került a sor, már a nevemet sem tudtam... Ez is mindegy, mert tudatosan lépéseket teszek a nem-alvás ellen. Muszáj. 

Beszéltem ma a húgommal, aki aggódik értem. Megértem. És jó volt hallani a hangját. (Az üzeneteim nagy részét olyan 1-2 hétre rá olvasom és válaszolom meg, egyszerűen nincs rá energiám.)

MUSZÁJ pihennem, MUSZÁJ aludnom, MUSZÁJ kitalálnom, hogyan segítsek magamon, MUSZÁJ magamat az első helyre tennem. És tudom: meglesz a megoldás.

Kedd, nehéz, mami...

Ma kaptam. :)

Ma dobozoltam.

Dolgozom.

• Borzalmasan későn megyek aludni mindig.
• Borzalmasan keveset alszom. A mait pontosan meg tudom mondani. 4.20-ig bóbiskoltam és fent voltam. 4.20-kor elmentem mosdóba, aztán beájultam, még álmodtam is, 5.20-kor ébredtem.
• Kegyetlenül (!!) kemény a munka. Szusszanásnyi idő sincs a napi 7-8-több órában. Képtelenség minden órára felkészülni.
• Anyu sokszor eszembe jut, de napközben jól kezelem. Ami nehéz: nem akkor sírni, amikor kellene. Általában nagyon késő este (éjjel) van rá lehetőségem. Persze nem minden nap. De nehéz elfojtani, visszatartani.
• Borzalmasan fáj a jobb vállam. (Ez sok éves történet, és sajnos csöppet sem javul. Azon kívül, hogy kenem gyógynövényes krémmel, mást mondjuk nem is teszek érte...)
• Volt 2018-ban egy "kéz-balesetem". A hatalmas szélben visszacsapódott a kocsiajtaja és telibe találta a jobb kézfejemet. A mai napig nem múlt el a hatása. Olyannyira fáj a kezem (az ujjaim csontjai főleg), hogy majd' bepipilek. Sokszor a tollat nem bírom el, és olyan, amit a kicsiknek (2. osztály) előírok a füzetben, mintha egy százéves bácsika írta volna...

Tavaly ilyenkor talán utoljára főztem anyunál. Már borzasztóan rosszul volt, minden perces figyelmet követelt. Akkor még nem fogtam fel, mit jelent, ha valaki haldoklik. (Hogy is lehet ezt felfogni?...)

Drága mami, ma fél éve láttalak utoljára. 

Tudtam, hogy meg fogsz halni, maximum 3 napot "jósoltam" neked. Ma nagyon sokszor eszembe jutott ez a nap. Amikor utoljára érintettelek, amikor utoljára fogtam a kezed, a pergamen bőrödet, amikor utoljára adtam puszit, amikor még utoljára beszéltem hozzád és végül elmondtam, hogy anyu, a kislányod, meghalt... Olyannyira vágytál a Holdon túlra...

Mami, olyan büszke lennél rám... Tapsikolnál, amiért csinosan öltözöm, elmorzsolnál pár könnycseppet, ha látnád, hogy a segítségeddel írt könyvemből tanul egy tanítványom két dalt a német népdaléneklési versenyre. Nem örülnél, ha látnád, mennyire szomorú vagyok, mennyit szenvedek a halottaim miatt. Neked is megígértem, hogy megleszek, jól leszek. Így is lesz, csak kell még egy kis idő. (...) Te is tudod, hogy idén már öt halottam van. (És négy fogamat is elvesztettem, a kocsimat eladtam és anyu lakását...)  Jaj, Mamikám, annyira szeretlek...

(Egy ilyen blogbejegyzés megírása több óra, több dl könny, több papírzsebkendő...) (És muszáj aludni mennem, holnap kemény munkanap, plusz egy délutáni tanítói műhelymunka, amit mi tartunk a babarci kolléganőimmel...)

Az utóbbi pár nap

A suliban rengeteg a dolog. Roppant hosszúak, zsúfoltak a munkanapok, megint volt (most a szajki suliban) esti szülői a leendő elsősök szüleinek, jövő héten lesz egy műhelymunka és egy öt órás továbbképzés is.

Legalább sokszor látom a lemenő nap szép, őszi fényét.

Az egyik kis tanítványom megnyerte a Szekszárdi Német Színház országosan meghirdetett rajzversenyét. :)

Pénteken munkából haza, aztán érkeztek a vendégeink Orosházáról és Paksról.

Közös vacsi.

Majd közös Mini.

Szombaton kis Pécs.

Délután teremdíszítés, hang- és fénytechnika bekészítés, kajci, italok, M. tartott az edzőtársainak és vendégeinknek egy zenés-táncos bulit.

Nagyon jól éreztem magam, hajnali 3-fél 4-ig táncoltunk, énekeltünk.

Reggel alvás kb 9-ig, majd vissza a terembe: elpakolni, takarítani. Párat fordultunk a harmadikra a cuccokkal, és még mindig maradt az autóban.

És... letört egy újabb fogam...

Fáj minden porcikám, olyan izomlázam van, hogy örülök, ha holnap le tudok battyogni a harmadikról a parkolóig. 🙃

 

Alvásklinika

Harmadik kör (Az első  a szülinapomon volt, augusztus 26-án , a második október 8-án. És az egész áprilisban kezdődött...). Nincs alvási apnoém. (Vannak eltérések a leletben, de semmi nem kóros.)

További vizsgálatok lesznek, január közepére (FIT teszt) és végére (ENG vizsgálat) kaptam időpontokat és kell még egy labor.

Őszintén: semmit nem várok tőlük. Az eddigiek alapján szervi/fizikai bajom nincs, és ez jó. Pontosan ugyanaz az érzésem, mint amikor a felfúvódásom (és mellette kismillió gond) miatt jártam orvostól orvosig (nőgyógyászok, urológia, gasztroenterológia, endokrinológia, sürgősségi...), és a végén L. bácsi segített akupunktúrával annyira, hogy élhetőbb legyen az életem, majd végül sikerült magam diagnosztizálnom az endometriózist (nem volt könnyű, sok-sok évbe telt, de hát nem vagyok orvos...). Ha januárban negatív lesz minden lelet (márpedig szerintem az lesz), befejezem a felesleges orvosi köröket és ráfekszem újra az öndiagnosztikára...

Csakis előre... :(

 "minden betegnek joga van az egészségi állapota által indokolt, megfelelő, folyamatosan hozzáférhető és az egyenlő bánásmód követelményének megfelelő egészségügyi ellátáshoz. Az egészségügyi ellátáshoz való jog az életmentő, illetve a súlyos vagy maradandó egészségkárosodás megelőzését biztosító ellátást, a fájdalom csillapítását, illetve a szenvedés csökkentését is jelenti.

Az egészségügyi ellátáshoz való jog akkor megfelelő, ha a vonatkozó szakmai, etikai szabályok, irányelvek betartása megtörténik. Folyamatosan hozzáférhetőnek kell lennie az ellátásnak és a beteg egészségügyi állapotának megfelelő ellátási szinten, például az alapellátásban, a járó- vagy fekvőbeteg-ellátásban kell az adott ellátást biztosítani.

A betegnek joga van ahhoz is, hogy tájékoztassák őt arról, hogy amennyiben az adott egészségügyi szolgáltatónál nem részesíthető az egészségi állapota által indokolt legrövidebb időn belül a szükséges ellátásban, akkor mely egészségügyi szolgáltatóhoz fordulhat, ahol biztosítható számára az adott ellátás."

Részlet az egészségügyi törvényből. És anyu esete (is) bizonyíték arra, hol tart ez az ország, hogy papíron minden hiperszuper, előre megyünk... Anyunak 2023. október 30-án kértünk segítséget a szekszárdi onkológián. Anyu január 6-án meghalt. Az onkológiáról 2024. tavaszán hívtak, hogy anyu "a főorvos úr kifejezett kérésére" menjen be vizsgálatra. Nem ragozom. Ez az ország maga a szégyen (és nem csak ezen a téren ).