Egy blog egy boszorkányról és konyháról, életről és módról, izomról és építésről, zsírról és csökkentésről. Magamnak: mementónak, és mert szeretek naplót írni, fotózni; másoknak: örömre, ötletnek, olvasgatásra.
Végre két napja nincs hőség. Nagyban megkönnyíti az életemet.
Végre megint vannak napok, amikor nem görcsölök egész nap.
Elméletben ez nagyszerű. De ott van a "de", a "csak". Mert az energiaszintem egyenlő a nullával. Végtelenül fáradtnak érzem magam, kimondhatatlanul fáradtnak. Folyamatosan tudnék aludni. Ha nem fekszem le, akkor csak ülök és bámulok ki a fejemből. Pedig szabadságon vagyok, abszolút semmi megerőltetőt nem teszek. Mintha kifogytam volna az életenergiából.
Régóta nem volt már ilyen nap: nincs hőség, egész nap nyitva lehetett hagyni mindent, mert bent is olyan meleg volt, mint kint. Nem tűzött a nap egész nap, és esik, délután óta egyfolytában esik vagy szakad, jár a levegő, lehet végre levegőt kapni. Ahogy csökkent kint, bent úgy nőtt a hőmérséklet. A kint kicsit lehűlt panel falak befelé ontják a hőt... Ha még 3-4 napig ilyesmi idő lenne, mint ma, lenne esély, hogy kicsit kevesebb hőt tároljanak a falak.
Reggel nem tétováztam, dobozoltam 2 napra. Boltba is elugrottam (gyalog, a legközelebbibe). Amire mindennel elkészültem, elmosogattam, feltakarítottam, dél lett. Nem egyszerű még egy egyszerű főzés sem ilyen minimális energiával )úgy sem, hogy ma nem görcsölt a hasam).
Élvezem, hogy este fél 7, és még mindig esik, még mindig felhős az ég, még mindig jár és hűl a levegő.
(A képen a vacsora: tonhal fasírt, saláta, némi piros és fekete ribizli.)
Roppant nehéz nap lelkileg. Amikor már mintha két személy lennél: egy, aki itt van és egy, aki nagyon távol jár. Vagy mintha testben még itt lennél, de a lelked lehúzta valami a mocsárba. És amikor tényleg úgy érzed, a gödör alján vagy és nincs más hátra, mint hogy beszippantson az ingovány, akkor jön a démonűzés. Egy szinte lehetetlen feladat, amihez már nem kapsz levegőt, abszolút semmi energiád, mert mindennél könnyebb lenne engedni, hogy eltűnj lent a sötétben és végre vége legyen. A titok: csinálj valamit! Bármit! Hát most elővettem a hozzávalókat és sütöttem cukkini lángost.
Hétfőn volt, ami egyébként elég gyakran előfordul, hogy besokalltam. Elég volt ebből az egészből. Aztán a boltban összefutottam egy rég nem látott ismerőssel.
- Szia, majdnem nem ismertelek meg, csak a szemed...
- Szia - mondtam-, te semmit nem változtál, csak a hajad hosszabb.
- Híztál kicsit. Nem jársz már futni?
Beszélgettünk. Tényleg érdekelte, mi van velem, és adott néhány tanácsot. És egy kis hitet, hogy ne adjam fel, kutassak, keressek lehetőségeket a hormon és a fájdalomcsillapítók helyett.
Telnek- múlnak a napok és nem enyhül a hőség. Telnek-múlnak a napok és ez már a harmadik hét, hogy folyamatosan változó intenzitású fájdalmaim vannak. Ha bárki megkérdezi, mi a tervem aznapra vagy másnapra, nem tudok mit mondani, mert nem én döntöm el, hanem az a kis endo, ami befészkelte magát a bal petefészkembe.
Mindenkit megértek, aki nem hiszi el, hogy nekem tényleg iszonyatosan fáj, aki nem hiszi el, hogy egyik pillanatról a másikra iszonyatosan rosszul tudok lenni. Mindenkit megértek, aki nem szereti, ha erről beszélek. (Amíg az ember nem volt még egy bizonyos szituációban, nem egyszerű elképzelni, mit él át a másik.) Igen: gyakori témám, és nincsenek sokan, akikkel erről beszélni tudnék. Nem szégyellem, hogy ez van, nem tabu beszélnem az endometriózisról, de meg kell tanulnom, hogy ha csak nem végszükség, ne beszéljek róla. Mert látom, tapasztalom, hogy ez egy idő után terhes a másiknak.
Mindenkit megértek, aki már régen látott, akivel hosszú idő után összefutok, rám néz, és sokszor már a köszönés előtt elhangzik ugyanaz: "Jesszusom, te híztál!", finomabban is hallottam: "Alig ismerlek meg, kicsit híztál". És ezután: "Nem jársz már futni?". Már nem vág fejbe a dolog. Akit tényleg érdekel a hogylétem, annak elmondom, hogy hormonkezelést kapok, ettől hízom. Mert ez az igazság, ez van.
Elfáradtam. Végtelenül. A betegségtől, a fájdalomtól, az étrendtartástól, a mindenmentességtől, a mozgáskorlátozottságtól, a plusz kilóktól, a hormon egyéb mellékhatásaitól, az orvoshoz járástól, a lelki megterheléstől és az egyre gyakoribb mélypontoktól. Attól, hogy órákat lógok a neten lehetőségek után kutatva. Hogy próbálkozom, de mindig falakba ütközöm.
Mára kihíztam az egyetlen nadrágot is, amibe még belefértem.
A hasam délelőtt carakodott, délutánra pedig még a gyomrom is felpüffedt...
Ma rendesen küzdöttem a "negatív lelki hullámokkal". Ami mostanában segít: ha tudatos maradok. Amikor például kinézek az ablakon és megállapítom, hogy milyen szépek a fák a ház körül és elsírom magam, nem megyek bele a negatív érzésbe, hanem tudatosítom, hogy ezt a gyógyszer teszi, ez nem én vagyok, ezek "nem az én érzéseim". Két perc múlva elmegyek a mosogató előtt, látom, hogy üres, örülök, hogy megcsináltam és elsírom magam. Ekkor megint jön a tudatosítás. Ma szinte egész nap ez ment, és nekem elhiheted: iszonyú energiát emészt fel...
Ébredés: 4.20. (Ez jó, nagyon jó, napok óta 3 körül már fent voltam...)
Szokásos hasmars, közben (mármint a köztes "szünetben") 15 perces fekvő, ébresztő antistressz.
Reggeli: tökmagkrémes pur pirítós, paradicsom, csíra. (A tökmagkrémet magam készítem. És amióta először ettem, rákattantam. Paradicsommal és csírával maga a mennyország. És nem mellékesen laktató is. A csírát kaptam. M. szombatonként jár piacra, utána felugrik hozzám ezzel-azzal. Ma kaptam fekete ribizlit, paprikát, paradicsomot, csírát, mákos rétest. Minden egy vagyon -sajnos már a piacon is horror árak vannak...-, ma megkértem, ne hozzon legközelebb semmit, csak ha esetleg külön kérem, én sem venném meg, hiába jó és szeretem...)
Séta. (Nagyobbat terveztem, mivel a hasam nyugton volt, a szurkodásokat-feszüléseket figyelmen kívül hagytam. Kinyitottam itthon minden ajtót-ablakot, gondoltam: megyek, amíg felhős az ég, hadd szellőzzön ki a lakás. Hja, a tervezett út tizedénél egyszer csak kibukkant a felhők mögül a nap, és szórta is sugaraival a meleget, nem fukarkodott. Hát gyorsítottam a tempón és egy rövidebb szakaszt suhantam.)
Pahla 20 percese.
Ebéd: a kapott két mákos rétes.
Aztán pihentem másfél órát. A világomat nem tudtam, amikor megszólalt az ébresztő. Kimentem a konyhába, és hirtelen éreztem: le kell ülnöm. És nagyon remegett a kezem. Basszus, ez hipó! Van vércukor mérőm, de nem szoktam használni, mert ki nem állhatom a tűt. De most mértem:
(Érdekes ez a vércukor érték. Az utolsó laboromnál az eredmény alapján 3.1-gyel hipóztam, na akkor semmi bajom nem volt. De láttam már 4.7-tel is olyan hipózást, hogy szerencsétlen illető se menni, se beszélni nem tudott.)
Nálam itthon se cukor, se keksz, se szőlőcukor, se gyümölcslé, se tej, ami gyorsan felvihetné az értéket, pedig éreztem és tudtam, hogy nem árt kicsit felnyomnom a vércukromat, így ettem egy körtét, és mellé egy szelet pur kenyeret.
Hja kérem: a full gyors CH-s, cukros ebéd után nem is tudom, mit várhattam volna szegény szervezetemtől...
Kis házimunka után jött a relax. A húgom készített egy 10 perces, fekvő relaxációt, ma néztem meg és próbáltam ki, hát nagyon jólesett. A húgom gyermekjóga oktató (is), aktív jógázó, ért is a dologhoz és roppant kedves tőle, hogy elkészítette ezt a kis videót. Messze lakunk egymástól (én Mohácson, ő Budapesten), mégis mindig gondolunk egymásra és próbálunk segíteni, ha valamelyikünknek szüksége van rá.
Régóta kínlódom már ezzel a betegséggel. Októbertől februárig nem volt egyetlen görcs- vagy fájdalommentes napom sem. Aztán megkaptam a hivatalos diagnózist arról, amit én már tudtam, csak a dokik nem: endometriózis. Márciusban kezdtem a hormonterápiát. A rengeteg mellékhatás mellett pozitív hozadéka, hogy az első 3 hónapban 15, a második 3 hónapból eddig eltelt félidőben 20 fájdalommentes napom volt már. Nem túlzás: a többi idő elveszett. Mintha nem is létezett volna. Abban a maradék időben az ember megpróbál lélegezni, bízik benne, hogy egyszer csak hatni kezd a marékszámra szedett fájdalomcsillapító és görcsoldó, folyamatosan figyeli magát, hogy képes-e kimenni a mosdóba úgy, hogy ne ájuljon el a fájdalomtól, harcol a hormon és a görcsök előhívta fekete démonokkal, közben imádkozik, nehogy bekopogjon valaki, mert jobb ilyenkor egyedül törölni a könnyeket.
Iszonyatos idén (is) a nyári hőség. Egy magát 15-20 fokban jól érző embernek kibírhatatlan. Aludni a 28 fokos lakásban lehetetlen, igazán emberpróbáló létezni ilyenkor a panelban (is).
Két hét telt el már a szabadságomból. Végig görcsöltem. Voltak napok, hogy ki sem tudtam tenni a lábam a lakásból. Pedig mozogni kéne. Legalább sétálni. Boltba menni. Kellemetlen programokat, meghívást lemondani. Legtöbbször nem merek egyedül elindulni, mert sosem tudhatom, milyen lesz a fájdalom a következő percben.
Ez a betegség (is) megtanít a mostban élni. Igazán előre tervezni nem lehet. De az simán megtanulható, hogy a dolgok nem mindig tőlem függnek.
Igazán nincs meg a konkrét ok, ami az endometriózist okozza. És igazándiból megbízható és végleges megoldása sem ismert. Hogy tanít, az biztos. És az is biztos, hogy a két hétig való ülés nem tesz jót.
Tehát nem "terv" a hagyományos értelemben, nem "cél", amit mindenáron be akarok tartani, és ha valami nem jön össze, nem fogok hisztit rendezni.
Tejtermék-, glutén-, cukor-, koffein-, alkoholmentes étkezés továbbra is. (Ezt a legkönnyebb tartanom, főleg az alkoholt és már a koffeint.) (Mert az endometriózis gyulladás, és bizony az ételek egy része is okozhat gyulladást.) 80-90 %-ban. (Mert fontos a nem stresszelés, és nem akarom magam rosszul érezni, ha havonta egyszer megiszok egy Cannes-i fagylaltkávét, nem fogok sikoltozni, hogy jaj, van benne tej!, jesszus, ebben van cukor!, hanem élvezni akarom.)
Mozgás. Napi 6000 lépésre van állítva a telón a lépésszámláló. Ezt, ha heti 3-4-szer sikerül meglépnem, az szuper. (Egyébként nem állok túl rosszul az éves kilométer gyűjtéssel, 700 körül mentem már idén.) És Pahla 20 perces tornáiból is heti 2-4, ha bírom.
Antistressz. Koncsek Kriszta (az én örökös Őrangyalom) indított lassan fél éve a Facebookon egy Antistressz csoportot, az ő videóira antistresszelek, és őszintén mondom, kell ez, mint szomjazónak egy korty víz, nagyon jót tesz. Napi minimum egy a "terv", ezek között van olyan is, amit még fájó alhassal is meg tudok csinálni. (Emellett imádok hajnalban a teraszon ülni és figyelni a fákat, a madarakat, az ide-oda ugrándozó mókusokat. Számomra az egyik legjobb antistressz gyakorlat.)
Már nem tudom, milyen nap van, lassan a napszakot sem, mert csak azt érzem, hogy meleg van, roppant meleg van, elviselhetetlenül meleg van. Hajnali 3-4 körül ébredek már második hete, visszaaludni nem tudok, mert azonnal beindul a belezetem és a wc-n ülök olyan 7-8-ig. Majd reggeli után újra. Van, hogy lefekszem délelőtt vagy délután kicsit, de ma már olyan mértékben meleg volt a lakásban, hogy elég este álomba vergődni magam az izzadságomban, és... Teljesen felborult az alvási ritmusom, ha hozzászokom a délutáni csicsikához, gondban leszek majd a munkakezdéskor...
Ma végre legalább lengedez a szél és nincs este tízkor még 33 fok. Horvátországban eső is lehetett, mert csodaszép szivárvány volt arra (persze a gép egyáltalán nem adja vissza azt a szépséget, amit az emberi szemem látott). Ha megnézem a 30 napos előrejelzést... Hajaj! Roppant durva...
Gyors Buddha-vacsora: saláták (lollo rosso, római, jég), pirított gomba, rántotta, körte, paradicsom, csicseri. A salin só és tökmagolaj, némi ribizli. (A gomba és a rántotta hajnalban készült.) És utána ettem még egy kis marék mogyorót. (Ezt nem szórtam rá, hogy ne ázzon el.)
Hétfőtől szabadságon vagyok. Ezt az én kis endom úgy értelmezi, hogy akkor ő most szabadon tombolhat, kénye-kedve szerint tehet velem bármit, ami csak az eszébe jut. A hét elején -mint mindig- jelezgette, hogy itt van, huncut bújócskát játszott. (Viccesen nevezhetném a játékot nintendonak is. ;) ) Aztán csütörtökön megunta ezt a játékot és átment gonoszkodásba. Képes a semmiből egy hidegrázással jelezni a jelenlétét olyan fájdalommal, hogy hirtelen azt sem tudom, fiú vagyok-e vagy lány. Próbálok nem azonnal gyógyszerhez nyúlni, várni kicsit, hátha jobb lesz, de legtöbbször nem lesz jobb, és akkor jöhet a koktél. Ezek a napok átírnak mindent: tervet, programot, találkozót, utazást... Átrajzolják a tükörképemet is: azonnal visszatérnek a mély karikák a szemem alá, és persze mosolyogni sem vagyok képes.
A "Na mit csinálsz most, hogy szabin vagy?" kérdésre azt szoktam mondani: pihenek. Mégsem mondhatom, hogy roppant korán szoktam ébredni, és hétig- fél nyolcig a wc-n ülök, mert hasmenésem van, aztán megpróbálom kitalálni, kell-e gyógyszert bevennem, és ha épp szükség van rá, igyekszem kivárni, amíg bevehetem a következőt, de ez legtöbbször nem jön össze... Aztán a szörnyen korai felkelés, a fájdalom, a gyógyszerek - és a hőség- úgy kiüt, hogy vannak napok, amikor már délelőtt visszafekszem aludni egyet, és van, hogy ebéd után megint...
Őszintén remélem, hogy nem így telik majd a teljes szabadságom.
Összefolynak a napok, a napszakok. Van meleg, melegebb, még melegebb...
Hétfőn Hőgyész. Felmentünk a keresztszüleimhez is, ott is csodaszép a kert.
Sosem voltunk beteges család. Aztán valami megváltozott. A húgom fia lett majd' 10 éve cukorbeteg, aztán keresztapám rákos, majd anyu rákos (az én kis endometriózisom eltörpül ezek mellett). Letelt keresztapámnál a kritikus 5 év a kezelések után, aztán idén máshol újult ki. Másodszor kapott egy roppant nehéz keresztet, és meg kell mondjam: példaértékű, ahogy a vállán viszi. Még a kísérleti kemo-programot is vállalta. Ha az ember nem látja, csak beszél vele, fel sem tűnik, mennyire beteg. Nyugodtan mesél a kezelésekről, jókedvűen beszélget bármi másról. Úgy vélem: teljesen megbékélt a dologgal, maximálisan elfogadta a tényeket, nem harcol, nem dühöng, nem kérdez, éli a mindennapi életét a saját lehetőségeivel. Igazi példakép.
Nekem megjött a mammo eredmény. Mastopathia cystica diffusa. Kaptam időpontot kiegészítő ultrahang vizsgálatra, és habár 1 hónapja voltam emlő ultrahangon, nem baj, ha megint megnézik (2-3 havonta amúgy is kontroll javasolt).
Irtóztató hőség volt a héten is, csütörtökön már 42 fok árnyékban -a suli udvarán-. Múlt héten elballagtak a negyedikesek és lezárult a tanév a gyerekeknek. A héten is volt gyermekfelügyelet, mellette munka, elviselhetetlen hőmérsékletben.
A héten nem főztem, nem dobozoltam. Hideget ettem a számomra javasolt élelmiszerekből válogatva, és kaptam szombaton két szelet házi mákos rétest, aznap az volt az ebédem (és haj, de finom volt!).
Hétfőn a hormonkezelés "jótékony" hatásaként átléptem a túlsúlyos kategóriába. Na, ezt sosem gondoltam volna, hogy valaha még leszek túlsúlyos, de hát Isten útjai kifürkészhetetlenek.
Hétvégére -nem tudom, minek köszönhetően, de- visszakúsztam a normál kategóriába.
Rákattantam a paradicsomra. Pedig sosem rajongtam érte.
A hőség miatt napok óta szörnyen rosszul alszom. Tegnap bejött a beharangozott vihar, örültem, mint egy kisgyerek a játéknak, hogy végre esett és jó hűvös lett. Kint. Ahogy csökkent kint a hőmérséklet, hiába volt minden nyílászáróm teljesen kitárva, bent úgy mutatott folyamatosan többet a hőmérő. A falakból, de még a bútorokból is csak úgy áradt a forróság, a magas páratartalom mellett most aztán igazi szauna lett az albérlet. Irtó nehezen aludtam el. Újabb vihar jött még éjfél előtt, felkeltem becsukni az ablakokat. Utoljára fél 2-kor voltam fent, pisilni kellett, és ekkor újra kinyitottam mindent és aludtam óracsörgésig. (Azért kelek órára, mert még 6 előtt, ha bekapcsolom a terasz ajtónál a kölcsön ventilátort, tudok hideg levegőt bejuttatni a lakásba, meleget meg ki.)
Reggel irtó jó idő volt kint. Csak ültem a teraszon és élveztem, hogy szinte fázom. Délelőtt átugrott M. hozott néhány dolgot a piacról (csírát, paprikát, paradicsomot, margarétát, málnát, köszönöm!). A napok óta tartó szenvedős (nem-)alvás kipurcantott rendesen. Délelőtt fél 10 körül lefeküdtem aludni, az órát beállítottam fél 2-re, mert azért van itthon (is) dolog, ha nem csörög, szerintem alszom reggelig.
Mára laza napot "terveztem". Azért az idézőjel, mert a legfontosabb: nincs terv. Tegnap -a szokásos módon- egy papírra felírtam, mik azok a dolgok, amiknek meg kell lenniük, de egyik sem határidős, egyik sem kell azonnal, szép lassan ráérek velük.
Egyszerűen mesés nyári nap volt a mai. Nem volt kánikula, nem égette ki a nap az ember bőrét, csend volt, kék ég fehér tejszínhab-felhőkkel, az árnyékban csodásan kellemes meleg, jár a levegő, nem voltak egész nap csukva az ablakok.
Nagyszerű, hogy három háznyira van egy kis erdő, park. Erre sétáltam ma. Csak ráérősen, szemlélődve, élvezve, hogy a tegnapi vihar egyelőre elűzte a kánikulát. És még a boltba is beengedtek 1 perccel a zárás előtt. (Egészen egyszerűen boltba indultam, aztán mégis előbb a séta mellett döntöttem. Igazándiból fogalmam sem volt róla, mennyi az idő, csak itthon láttam, hogy tényleg záróra volt már, amikor a bolthoz értem. Pur kenyér kellett csak a holnapi reggelihez.)
Szerintem korán megyek ma aludni, irtó fáradt vagyok, kihasználom, hogy van lehetőségem egy kis lazításra.
A forróság tetőzésének napján volt a nagy évzáró értekezlet az anyaiskolában (mi tagiskola vagyunk). A kollektívánk italai:
Én utána még bementem délután az értekezletről a suliba (sajnos van dolog, annyi, hogy ha egy napra sem mennék szabira, simán lehetne csinálni 8 órában...), a tanáriban (is) irtó meleg volt...
... hazainduláskor a teljes árnyékban is...
Ma már (péntek) reggel hajvizezéssel indítottam, a lakásban 30 fok, napok óta rosszul alszom, de tegnap már rendes kínlódás volt az elalvás a szaunában, csatakosan izzadva.
Késő délutánra mondták az esőt. Annyira vártam, mint a Messiást. És milliószor mondtam el: hálásan köszönöm.
Az idei megint kemény nyárnak ígérkezik (hőségügyileg)...
Röviden: munka és hőség volt a héten. Hétvégén Hőgyész. Lilák:
Nem írok már a bélflóra étrendről összefoglalót, mert ez már rég nem az étrendről szól. A Tu.banis hormon átvette az irányítást. 3 és fél hónap alatt 8 kilót híztam. Vannak jól sikerült képek rólam, amiken nem látszik, de ez bizony 8 kiló plusz, ami nemcsak látszik, érzem is. Az első képen a kilók, a montázson a nadrágom.
Akkor nézzük "értelmesen". A hormontablettától hízok. Viszont a hormontól vannak fájdalommentes napjaim és kisebb lett az én kis csokoládé cisztám. Lehetőségként megkérdezhetem a dokitól, lecserélhető-e másik tabira ez. (Az is ugyanez a hormon, valószínű nem lenne igazi megoldás.) Kötelező szednem a hormont? Nem. Abbahagyhatom? Bármikor. Viszont akkor jönnek a mindennapos görcsök, rohamok. Melyik a fontosabb: ahogy kinézek, vagy hogy vannak fájdalommentes napok? Hát egyértelmű, hogy az utóbbi. Következtetés: szedem a hormont és hízok.
A héten 22km-t sikerült haladnom, idén eddig 648-at.
Tegnap összeállítottam papíron a menüt a következő 4 napra. Ma korán (4-kor) keltem, a főzőseket elkészítettem még a hőség előtt, nyitásra mentem bolt(ok)ba, anyu cuccát (neki is minden héten bevásárolok, multikban minden olcsóbb, mint falun) lent hagytam a kocsiban, az enyémet felhoztam, összeraktam 4 napra a kajcit.
A Buddhákhoz (saját tervezés, már megtanultam az arányokat) az alapok dobozokban, majd reggel fogom frissen felvágni hozzá a salit és a konzerveket sem bontom ki előbb, nagy a meleg, jobb most dobozban tartani, amíg lehet. Pesto is lesz hozzá (saját, medvehagymás), és a vacsikhoz hal a terv.
És most indulás anyuékhoz. 100 km, 10 lakott területen kell átmenni. Most csak azért nem fogok száguldozni, mert élvezem majd a jó kis klímát (ha már a lakásban nincs).
A ruha, amibe még bele tudtam préselni magam az évzáróra... Szemből nem vészes a plusz 6 kiló és a régi 90-es mellkörfogatom 100-ra nőve... (Az endometriózisra kapott hormonkezelés hatása kalóriadeficit mellett...) A műsor után azonnal átöltöztem és hálás voltam, amiért nem repedt szét rajtam a ruha (ez egy nagyon szűk szoknya, összetartotta a plötyiséget, de lépni is alig tudtam benne)... És azért is, hogy begyógyszerezve (hormon az endóra+Augmentin a fogamra+Algoflex-Nospa koktél a görcseimre) végig tudtam csinálni. Amikor hazafelé vezettem, végig azt szuszogtam, mennyire hálás vagyok a betegsége(im)ért, mert nekem épek a végtagjaim, oda megyek, ahova akarok, tudok vezetni, nem kell órákig buszoznom, igaz, hogy sok salátát kell ennem, amit utálok, de van fogam, amivel elrágjam, jó az emésztésem; nem szakad az eső, nem csúszik az út, van hova hazamennem (...). Hisztizhetnék sok mindenért, ami nem úgy van, ahogy szeretném, de ha nem hisztizek, azok a dolgok akkor is úgy vannak.
