Hétfő

Néhány napja már fejben elhatároztam, hogy tennem kell magamért. A lelki oldalon egyrészt hagyom megélni az érzéseimet, másrészt igyekszem tudatosítani magamban, hogy -habár soha többé semmi nem lesz olyan, mint anyu halála előtt- nem szeretnék örökké a szomorúság ködében fuldokolni, a lehetőségeimhez képest szeretnék idővel jobban lenni. 

Tegnap végül átjött B., a szomszéd, beszélgettünk kicsit. Eleve jólesett, hogy érdekli, mi történt, hogy vagyok. És kiderült: a férje is hospice beteg volt, hozzá is Zs. és doktor T. járt ki. (Ő is azt mondta: mindketten tündérek, a férje is annyira kedvelte őket, mit anyu.)

Tegnap vágtam a hajamból. A neten rengeteg videó van az otthoni frizura-igazításról, hát a legegyszerűbbet megcsináltam. Pont olyan lett, mint a kisfilmben. Ja, nem. 🙈 De jó lett. Mivel hullámos a hajam, nem látszik durván, ami nem jó.

Ma munka után lóhalálában ügyintézés. 7-től 3-ig voltam a suliban, aztán először Földhivatal. Megesküdtem volna rá, hogy anyuval anno ott voltunk, ahol gondoltam. Tényleg ott voltunk, de az az adócsoport. 🙊 Sebaj, a fiatalember nagyon kedvesen útbaigazított. Másik épület, a cetlit osztó ajtónálló hölgy majd segít. Senki nem volt a segítségnyújtó helyen, csak egy nő, aki szintén segítségre várt. Nekem nem volt időm, így benyomtam valamit a panelen, kiadott egy számot, a gép a falon pittyent is, mehettem. Tudtam, hogy rossz helyre megyek, de bejött, amit reméltem: a hölgy felkelt a pult mögül, kijött velem és kaptam a gépből egy olyan számot, ami az én ügyemhez jó. A falon lévő monitor megint pittyent és már mehettem is be haszonélvezeti jog ügyben. Az ügyintéző roppant kedves volt. Amellett, hogy kb 2 perc alatt kitöltöttük a nyomtatványt, kérésemre eligazított, merre, kinél tudok hagyaték ügyben intézkedni. 7 percem volt, így rohanás vissza az előző épületbe, a portás elmondta, merre menjek, fel a lépcsőn, jobbra, sarok, ez az. Bekopogtam, bemehettem. A hölgy itt is végtelenül kedvesen segített, kitöltöttük a nyomtatványokat, lefénymásolta, ami kellett a beadványhoz, ott is hagyhattam, holnap reggel már továbbítja is a közjegyzőnek. (Anyunak csak az utolsó havi nyugdíja maradt és 3000 Ft a bankszámláján, a közjegyző dönti majd el, lesz-e ezen hatalmas ügyben hagyatéki tárgyalás.)

Anyu ott volt, segített, hogy -ha már intézkedni kell minden simán menjen. Abból gondolom, hogy ugyanolyan kanapé volt a folyosón, mint amilyen az "angyalkás" szobában Hőgyészen. (Aki nem hisz az ilyenekben, az, kérem, lapozzon.)

A rohanástól, az izgalomtól (jesszus, a hivatali ügyek intézését nem nekem találták ki...) folyt rólam a víz. Pár lépés az egyik vendéglő, ahol anyuval szoktunk kávézni, beültem és ittam neki egy kávét, amíg kifújtam magam. Aztán mentem a mosdóba, mert rámjött a sírás.

Több intézni való van még, de megbeszéltem magammal: a napi 1 pont elég lesz. (Ma ráadásul 2 is sikerült, haladok.)

Még menni kellett boltba. Onnan haza.

A kocsim belül hasonlít egy disznóólra. Hónapok óta nem takarítottam, pedig volt hó, sár, eső. És mindent csak úgy bedobáltam. A csomagtartóba, ha valamit  tenni akarok, előtte helyet kell csinálni. Tervezem én, hogy rendet rakok, csak... De meglesz. 

Ma , amikor bolt után leparkoltam, fogtam az óriás szatyrot, hogy abba sok dolog fér, a vállamon sokkal könnyebb felcipelni. Kinyitottam és... Benne volt még az a "tasak", amiben anyut (vagyis anyut az urnájában) kiadták a temetkezési vállalkozásnál. Hát megint eltört a mécses...

Aki elment, az elment, mondta anyám, sohse keseregjetek

a kósza lélek után.

Aki elment, az elment, mondtam én is, de ugyanekkor mélységesen

éreztem,

aki egyszer nálunk volt, az többé sohasem mehet el tőlünk egészen.

Kassák Lajos

Vasárnap és emlék(kép)ek 2.

M-tól kérdezte a minap B., a szomszédunk, hogy vagyok-e úgy, hogy beszélgessek anyuról, mert szívesen átjönne. Néha nagyon jó egyedül lenni, magamban. De legtöbbször szívesen beszélgetek anyuról és arról, amit átéltünk, megélek. Amire most nagyon nem vagyok képes: mások problémáiról beszélni, segíteni. Az eszemmel megtenném, de egyelőre még túl nehéz a saját sorsom is. Anyu nem egészen egy hónapja halt csak meg, és előtte életem egyik legintenzívebb időszakát éltem át vele. Csak kilenc napja temettük el... Még az is sok energiát igényel, hogy sírás nélkül és hogy egyáltalán végigcsináljak egy munkanapot, vagy főzzek, takarítsak; a magam alapvető ellátása sem egyszerű. Sokat sírok. Egy ilyen blogbejegyzés megírása alatt is jó néhány zsepit elhasználok. Teljesen váratlan időpontokban jön rám a sírás. Mintha rám fújnák. Még mindenről anyu jut eszembe, de sokszor a bensőmben hallom a saját kiáltásomat, mintha keresném, mintha kétségbeesetten hívnám: "Anyu! Anyuuu!". Addig fogok sírni, amíg csak "jólesik". Folyjon csak ki belőlem a keserűség, csöpögjön ki a bánat, peregjenek csak a fájdalom cseppjei. Tudom, hogy leszek majd jobban. Sokára. Felveszem majd újra az életem fonalát. Nagyon sokára prognosztizálom, mert anyuval nagyon szoros volt a kapocs és a halálával belőlem is magával vitt egy kis darabot.

Tegnap estére sikerült megnéznem az összes digitális képet a pendrive-okról. Akkor konstatáltam, hogy számomra már decemberben kicsit megállt az élet: azelőtt minden hónapban készítettem egy új albumot, s habár már február van, nem készült el még a januári sem.

Készült egy "Anyu" album, sok-sok fotót mentettem ide anyuról, a családról, az élményeinkről. Jó volt emlékezni, felidézni a már elfeledett kellemes közös dolgainkat.

A következő lépésben újra fogom olvasni a tavalyi blogot. Mert amellett, hogy jó felidézni az elmúlt kellemes történéseket, sok a fehér folt 2023 utolsó három hónapjában. Ezeket szeretném kipótolni az emlékezetemben és kicsit "kívülről" látni, mi is történt, mit is tettünk/tettem.

Strand, Beremend.

Hőgyész. Nagyi varrni tanítja az unokáját, M-t.

Tamási. Kicsi M-nal.

Balaton, P-val.

Budapest. Egy ősrégi karácsonyozás.

És a ráadás mamis: unokanővérem lakodalmában:

Emlék(kép)ek

Anyuval kapcsolatban 49 évnyi emlékem van. A halála óta leginkább az utolsó pár hónapról. És innen is fájdalmasak. Pár napja elkezdtem megnézni a -pendrive-okra mentett- régi képeimet. Ezekből idézek fel magamnak szép emlékeket. Hogy ne csak a szenvedés, a küzdelem, a nehézség maradjon a felszínen.

A mohácsi kompon.

 

Ez is Mohács, az egykori Alibi étteremben.

Tamási. M. unokájával lángos tésztát készít.

Gunaras. Szerettük ezt a fürdőt.

Azt hiszem, ez a kép Nagykarácsonyban készült. (És igen: gyakran előfordul, hogy felveszem a telefont, hogy megkérdezem anyut, aztán rájövök, hogy már nem tehetem...) M. gyakran volt nálunk Tamásiban, ilyenkor, ha hosszabb ideig maradt, anyuék csoportjába járt óvodába. És ment az ovis programokra is.

Budapest. Szerintem 2022. január, a húgom és P. szülinapját ünnepeltük.

+1. mamis.

Unokanővérem lakodalmában táncoltam mamikámmal.

Péntek

Február 2. A medve meglátta a -nem tökéletes- árnyékát. (Olvasás óra.) 

És saját készítésű matricát is kaptam. 

Este visszavittük a hospice ápolónak a tolószéket és a kötszereket... 

Borzalmasan érzem magam, kegyetlenül fáradt vagyok, a szemeim erősen ranschburgjenősödnek, itt az ideje, hogy konkrétan elkezdjek tenni magamért. 

 

Maminál

Munka után mamihoz.

Mamikám, ha rád nézek, ugyanolyan vagy, mint sok éve. Valahogy nem öregszel. Én már nem nézek tükörbe, érzem a plusz tíz évet, ami az utóbbi három-négy hónapban rám borult.

Örültél nekünk ma is. Áthúztad a kispárnádat. Nem tudom, emlékszel-e, de ezt a huzatot (is) te varrtad.

Az anyutól kapott kardigánodban voltál. Én kínlódtam, de erős voltam, nem sírtam. Próbáltam mosolyogni is, nem tudom, mennyire sikerült.

Többször megkérdezted, hány éves is leszel, és amikor elmondtuk, hogy 95, mindig azt mondtad: "Jézusom! Az nagyon sok!". Igen, emiatt is lehet, hogy fáj mindened.

Anyut többször kerested. Nem tudom, megvédünk-e ezzel vagy csak szimplán hazudunk, de nem mondtuk meg most sem az igazat. Tudom, hogy érzed, hogy valami nagyon nem stimmel. Ma konkrétan rákérdeztél: "Baj van?". Én lefagytam, de szerencsémre M-ra néztél kérdőn, esdve... Legszívesebben megmondanám az igazat, de ekkora terhet nem tudok most még magamra venni, a szívemet először kicsit össze kellene foltozgatni, mielőtt látlak a hír hallatán és megint darabokra törik. És hogy mondjam meg? Szimplán, hogy Mami, anyu meghalt.? Vagy A kislányod meghalt.? Talán felfognád. Talán nem hinnéd el. Talán felfognád, de ennyi. Nem, nem hiszem. Ma is felgyorsult a légzésed, amikor róla kérdeztél... Demens vagy, elképzelésem sincs, hogyan reagálnál. Nekem ez sem kis teher, hogy hagyunk téged a bizonytalanságban. Tanácstalan vagyok.

Jó volt látni, hogy "jól" vagy, jó az étvágyad. A vitt szilvás gombócot befaltad, rá negyed órára az ottani vacsorát is. 

Egyre több mozdulatodban látom anyut...

...

Néha nem hiszem el, hogy mindez megtörtént. Az eszemmel tudom, hogy anyu meghalt és nincs, de a szívem kifacsarodva nem hajlandó elfogadni. 

Most már egész gyorsan álomba sírom magam, de irtó rosszul alszom, rengetegszer felébredek. A korábban írt éjjeli ébredési fizikai dolgok már átszivárogtak a nappalaimba is. Kimondhatatlanul fáradt vagyok. 

Mai cuki

Persze illatos filccel. 

 

Mai cuki (is)

Mai. A lényeg: illatos filccel készült.

És ma kaptam egy piros pontot a 2. osztálytól, amiért kivételesen nem felejtettem fent a teremben a kardigánomat.

A mai 11 órás műszak után szörnyen fáradt vagyok. Mintha egy húzós hét után péntek lenne. Nagyon rossz, hogy nem sírhatok bármikor. Munkaidő alatt nem lenne szerencsés. De amint egyedül maradok, amint beültem az autóba este, már potyogtak is a könnyeim. Húsvétra szemgolyókat fogok kérni a nyuszitól...

 

Mai cuki

 

Vasárnap

Azt mondják, a temetés egyfajta megkönnyebbülést ad. Nekem nem ilyen érzés, hanem mintha az eddigi légüres téren belül beszippantana egy fekete lyuk. Kegyetlenül rosszul alszom, szinte folyamatosan görcsbe rándul valamelyik testrészem; embertelenül fáj mindenem: beszakad a hátam, nem kapok levegőt, leszakadnak a vállaim, hasogat a fejem, már szó szerint alig látok a sok sírástól, a szemgolyóbb jobban fáj mint egy hónapja... Valahol érzékelem a külvilágot, tisztában vagyok azzal, hogy vagyok, hogy vannak alapvető szükségleteim, de kimondhatatlanul nehéz átvergődnöm magam a légüres teret a valóságtól elválasztó hártyán.

Anyu nem szeretné, ha szomorú lennék, ha szenvednék. Azt szeretné, hogy boldog legyek, szabad, önfeledt. Csakhogy ez nem olyan egyszerű.

Sok megállással, sok sírással, sok leüléssel-zsepi telefújással, hulla fáradtan, de megírtam a listámat. Hihetetlenül sok dolgot kell még intézni anyu ügyeiben, és itthon sem hagyhatok mindent M-ra, hónapok óta "csak vagyok".

Készült zöldség krémleves, rizs, grill sajt pestoval, saláta. Sütöttem egy muffint is. Csak abból dolgoztam, ami volt itthon. Dobozoltam is belőle magamnak 2 napra.

Sűrű a január. Anyu 6-án halt meg, 8-án intéztük a húgommal a temetést, 13-án volt húgom születésnapja, 18-án lett volna apué, 26-án temettük el anyut, és ma, 28-án lett P. nagykorú.

A kép 15 éve készült R. és Cs. lakodalmán, Hőgyészen, a Vincellér házban. 

Ez pedig P. szülinapján talán két éve, Budapesten.

Az biztos, hogy anyu maga volt a végtelen szeretet. 

Végtelenül hiányzik...

Anyu temetése

 Egyelőre szavak nélkül, mert azok jelenleg nincsenek...

„Anya tudod, most arra gondolok,

velem vagy és nem csak álmodom.

Hozzád bújok, cseng a hangod,

dúdolgatsz nekem,

mosolyogva, kedvesen szólsz:

- ne sírj gyermekem.

Szívem remeg, gyönyörű az álom,

édesanyámat újra megtalálom.

Fénysugárral ölel át a végtelen szeretet,

Mely örökre megőrzi emlékedet.”

Maminál- kalandosan

 Korábban...

Anyu még Hőgyészen lakott, amikor mami otthonba került. Minden héten látogatta mamit busszal. Amikor Mohácsra költözött, akkor is ment: legtöbbször én vittem kocsival, máskor a jó hosszú, több átszállásos buszutat választotta. De olyan is előfordult (nem is egyszer), hogy egy héten kétszer is voltunk az otthonban, ha arrafelé jártunk, nem tudtunk úgy elmenni az mellette, hogy ne ugranánk be mamihoz akár csak tíz percre is. Mindig vitt valami finomságot. Legtöbbször kompótot (is), mert mami nagyon szereti.

Anyu elment, mami még maradt.

Nem egészen 3 hete M. főzi a kompótot, ha megyünk. Mint most is. Én január 6. óta mamihoz nem fekete ruhában megyek. A szívem kicsit mindig megszakad, de igyekszem nagyobb hangsúlyt fektetni arra, ami jó és örömteli.

Mami -önmagához, a betegségéhez képest- jól van. A múltkori esése miatt vannak negatív változások ugyan, de ezekkel együtt is jól van. Kereste persze anyut, háromszor is rákérdezett, egyelőre elfogadta, hogy fáj anyu dereka. (Megint beszéltünk a szociális nővérrel, most is azt mondta: egyelőre ne mondjuk még meg neki, hogy anyu meghalt.) Örülök, hogy még van nekünk, örülök, ha láthatom, megpuszilhatom vagy puszit kapok tőle, hogy még -ha nehézkesen is, de- beszélgethetünk.

Megint koszos volt a kardigánja, így átöltöztettem. Ahogy fel akart állni, bennem az ütő állt meg: ugyanúgy csinálta, mint anyu, ugyanúgy tartotta ugyanazt a kezét segítségért, ugyanúgy kapaszkodott... Többször majdnem kirohantam sírni, nem is tudom, honnan van ilyenkor erőm "viselkedni". (Azt folyamatosan érzem, hogy vannak "segítők", hogy valami/valaki "fogja a kezem" és "vigyáz rám". Aki ezért bolondnak tart, lelke rajta.)

Írtam már: beragadt a fék, amikor múltkor Pécsett jártunk. Tegnap mehettem a kocsiért a szerelőhöz, hát nem volt olcsó. De örültem: van újra kiskocsim. A szerelőtől hazafelé meg is tankoltam, lemostam, itthon leparkoltam. Ma reggel: akkor indulunk mamihoz. Nyitom az autót, beülök, indítok, semmi, csak minimális kattogás. Újra indítok, megint semmi. Ugyanez harmadszorra is. M. is kipróbálja: ez akksi. Kiméri: az akkumulátor halott. 10 éves, csoda, hogy eddig is bírta. Átpakolás M. autójába, le a szerelőhöz, én kocsim kulcsa odaad, irány Gyönk. Én vezettem, nehéz volt megint egész mamiig kibírni sírás nélkül. De így is kegyetlenül nézek ki (nagyíts csak rá a mai közös képünkre...), ha erre még sírok, meg is dagadnak a szemeim.

Mami után anyuhoz. Már két napja összekészítettem, amiket vinnem kell a temetésre, ezeket bepakoltuk az autóba, hogy ne holnap reggel kelljen. Így történt, hogy anyu ma este nálunk vendégeskedik, mielőtt holnap utolsó előtti útjára visszük, aztán utolsó útjára kísérjük...

Anyutól haza, le a szerelőhöz, megint ott hagytam egy nagy bevásárlás árát (viszont ez az akksi már kiszolgál engem, amíg lesz az autócskám- remélem!), haza.

Előkészítettem a ruhámat a temetésre. Anyu azt mondta: "Csinosak legyetek.".

(Még el sem temettük, de a közjegyzőtől már megérkeztek a hagyatéki papírok. Akinek van a mohácsi közjegyzőnél ismerőse, attól szívesen kérdeznék a kitöltés miatt. És előre is köszönöm.)

Ölelés

"Az anyuka ölelése hosszú ideig tart, miután elenged."

❤

Amit adott nekem anyu betegsége

Rájöttem, hogy

- Mások érzelmei nem az én problémám.

- Mások döntései nem az én felelősségem.

- Nem tudok mindenkinek segíteni. És nem is kell. 

- Segíteni úgy kell, ahogy a másiknak jó, nem úgy, ahogy én gondolom, hogy jó neki.

- Vannak dolgok, amiket nem tudunk befolyásolni. 

- Vannak helyzetek, amikor a legnagyobb jó szándék ellenére sem tehetünk semmit.

- A szeretet csodákra képes.

- Nem kell, hogy mindig minden tökéletes legyen.

A fentieket még december 31-én írtam. Most itt vagyok anyunál. Virágot locsolok és összekészítem a konyhaasztalra, amit pénteken vinni kell a temetésre (anyu -urnában, vázák, pénz, mami papírjai -adom át unokanővéremnek, aki mami gondnokságát veszi át hivatalosan-, húgom és lánya szülinapi ajándékai -mindketten januáriak, sőt apu is az volt-). Virágok megrendelve, temetkezési vállalkozással megbeszélve, búcsúbeszéd megvan. 

Nincs rá kifejezés, mennyire hiányzik anyu. 17 napja aludt el.

És jönnek a gyerekek:

- Hát, Timi néni, vannak dolgok, amiken nem lehet változtatni. Mint például, hogy meghalt az anyukád. 

- Hiányzik az anyukám. 

- Anyukája miatt nem jön? Pénteken lesz a temetés? 

- Jaj, Timi néni, nagyon rossz, hogy meghalt az anyukája? 

- Timi néni, a maga anyukája meghalt, de én az enyémet soha nem adom oda senkinek! 

Búcsúszöveg. Az egyik szünetben küldték ma és olvastam. Majdnem végig. Az utolsó vers 2. soránál kezdtem el visszatartani a könnyeimet és hagytam abba. És még itthon sem voltam képes elolvasni...

Tanmese az EGO-ról

 

Egy nap felmászott a hegyre egy ember, és ott egy üldögélő nőt talált.
- Mit csinálsz itt egyedül, magányosan?
- Nagyon sok a dolgom.
- Már, hogy lenne sok dolgod? Nem látok itt semmit.
- Tanítok két sólymot, két sast, fegyelmezek két nyulat, motiválok egy szamarat és szelídítek egy oroszlánt, s közben kordában tartok egy kígyót – felelte a nő.
- S hol vannak ezek az állatok? Én nem látom őket.
- Bennem vannak.
- A sólymok a szemeim. Meg kell tanítanom őket, hogy a jót vegyék észre.
A két sast meg kell tanítanom, hogy ne bántsanak – ők az én kezeim.
A nyulak menekülnének, hogy ne kerüljenek nehéz helyzetbe, de őket tanítom, hogy maradjanak nyugodtak, még akkor is, ha esetleg megbotlanak – ők az én lábaim.
A szamár mindig fáradt, makacs, sokszor nem bírja a terhet.
Ő a testem.
A legnehezebb kordában tartanom a kígyót, noha erős ketrecbe van zárva, mindig fegyelmeznem kell, hogy ne marjon meg senkit. Ő a nyelvem.
S van egy oroszlánom; ő büszke és gyönyörű.
Azt hiszi ő a király. De nekem meg kell szelídítenem.
Ő az ego.”

forrás: https://www.facebook.com/photo/?fbid=911829820311500&set=a.630741878420297

Vasárnap

Nehezek a mindennapok. Még munka nélkül is. Nehezen mozdulok ki, nehezen megyek emberek közé. Néha sokat beszélek, néha jobb a csend. M. sokat segít, istápolgat, ellát, igyekszik elérni, hogy legalább levegőn legyen kicsit.

A héten már próbálkoztunk Péccsel, az autóm kicsit besztrájkolt, így a "program" elmaradt. Ma M. nagy nehezen rábeszélt, hogy menjünk (az ő kocsijával). Először Bellozzo. Mert fél éve (vagy több) terveztük már. Aztán Frei Café. A tejszínt anyunak ajánlottam (imádta).

És egy kis séta a tüskésréti tónál...

... és Kozármislenyben az autómosóban (amíg M. csutakolta a kicsikét).

Nagyon fáradt vagyok (enyhe kifejezés, testikeg is, lelkileg is), hazafelé próbáltam volna aludni a kocsiban, de csak peregtek a könnyeim...

Pénteken temetés.

 

Szombat

 Anyu az emlő tumor műtétje évében. Kapálni nem tudott, de volt kertje. 

Húgom járt ma maminál. Aki a héten elesett, kórházban volt. A fejsérüléstől vesztek el agyi funkciók. De megismer mindenkit és emlékezett rá, hogy ott voltunk M-val. Számomra megnyugtató, hogy anyu "ott van" vele. 

Ma nem sírtam -eddig a képig... Még akkor sem, amikor itt volt J. (pedig anyu lakásában találkoztunk és végig én beszéltem, anyuról, itt is bocsánat érte). 

Anyu is hiányzik és mami is. 

(Fél órás sírás-szünet után.) 

Nagyon hiányzik anyu. Nagyon. Legtöbbször felfoghatatlan ez a hiány. Tudom, hogy nem szeretne így látni: könnyben úszva, telefújt zsepikkel körbevéve. 

Egyelőre a semmi ágán ül szivem, kis teste hangtalan vacog. Köréje gyülnek szeliden, s nézik, nézik a csillagok...