Eladtam a Mitskemet

Mitsukát abból a pénzből vettem, amit anno Olaszországban kerestem. Elengedtek 8 hónapra az akkori munkahelyemről külföldre, mert kölcsönünk volt, és anyuval ketten sem tudtuk fenntartani a tamási házat. Pár hónap tanítás után pedig felmondtam, és kimentem újra mosogatni, mert autót szerettem volna vásárolni. Sokáig keresgéltem, míg végül 2010. nyarán megtaláltam ezt a kis ékszerdobozt.

Nagyon hozzám nőtt, napi szinten használtam. Rengeteg helyre elvitt. Most csak random válogatok pár képet a gépról.

Felsőszentmárton.

Munka, anyu sugárkezelés.

Hőgyész, Tátra utca.

Pécs, Onkoközpont parkoló.

Kis kör.

Munkából hazafelé.

Bátaszék, az év fája.

Nyaralás.

Hőgyész (ott áll a háttérben, a garázs előtt).

Az albérlet parkolójában.

Budapesten.

Sátorhelyen.

Pécsváradon.

Északon.

Ő vitt el Budapestre repülőt vezetni.

M-t is ide hoztam Pécsre endokrinológushoz.

Budaörsre is vitt kisrepülőzni.

Reggel, munkába menet.

Hőgyész, Ifjúság utca, keresztanyumnál.

Bled, Szlovénia.

Vintgár szurdok.

Tötymörgés munkából hazafelé.

Mindemellett rengeteg nyaralás a húgom gyerekeivel, vele hordtam anyut sugárterápiára, vele jártam dolgozni, mamit én vittem be vele az otthonba, anyut költöztettem sok telekocsival Mohácsra, aztán a halála után Mitsek hatalmas csomagtartójában hordtuk el anyu dolgainak a nagy részét, és még sorolhatnám.

Az eladás folyamatában rengeteg dolgot tanultam a világról, magamról, az emberekről. Idegőrlő volt, ahogy sorban bejelentkeztek időpontra autót nézni, aztán nem jöttek. Roppant fárasztó volt a rengeteg telefon, email, kérdés. A kekeckedés. Pl. miért nincs benne ülésmagasító?!? (Mert, hölgyem, ez egy 2006-os kisautó, egy kis Colt, nem egy S-es Merci. Persze ezt csak gondoltam, nem így válaszoltam.) Ja, hát vannak rajta kavicsfelverődések? (...) Kereskedőket is megkerestem, sokat. Ahhoz képest, ahogy hirdetik magukat (autófelvásárlás) -tisztelet a kivételnek!!-, nem országosan vásárol fel sok magát úgy reklámozó, a lehető legjobb ár az a roncs autó kategória, nagyon sokan nem is válaszoltak, pedig telefonon kérték az adatokat (...). 

De tegnap este ketten is versengtek érte. A hölgy, aki megvette, már mosolyogva szállt ki az autójukból, azonnal beült egy próbakörre, és már amikor hátramenetbe kapcsolta a váltót, hogy kitolat a parkolóból, végig fülig érő mosollyal mondta: nekem kell ez az autó. Az első kanyar után azt mondta: nem is megyek többet, megveszem. Egyszerűen beleszeretett. Nekem ez nagy öröm.

Azért este jól megsirattam a kisautót. És szinte semmit nem aludtam. Reggel aztán valahogy összegyűlt minden gyászom (fél év alatt meghalt anyu, aztán mami, eladtuk anyu lakását, végül eladtam az autómat). Olyan rosszullét jött rám, hogy hánytam is. És olyan fuldokló köhögés, minta január 6-án hajnali 5-kor.

Reggel (amint jobban lettem) elmentem a Kormányablakba bejelenteni az eladást, aztán kis Lánycsókra a Suzukihoz, Zs. felajánlotta, amikor vettem az új autót, hogy ha elmegy a Mitsek, átírja nekem a biztosítás bónuszt.

Életem első autója volt. És nagyon-nagyon szerettem. Jó helyre került (Dombóvárra egyébként), és nem mellékesen van helyette másik.

Mitsek, köszönöm ezt a 14 évet!!

Péntek

Nem volt ma sem hideg... Anyu lakásában sem. Átmentem a maradék dolgokért. Kb egy órát voltam ott, folyamatosan szakadt rólam a víz. Visszahozta az albérletes emléket, amikor kint is, bent is egyaránt hőgutát lehetett kapni. A végén már szabályosan rosszul lettem, hányinger, lábremegés, ájulás közeli állapot. Nem volt semmi nehéz, de csak négy fordulóval sikerült lehordanom. (Szegény húgom (is) műtét után a 32 fokos panelban... :( )

Halogatás kizárva: Mitsek meghirdetve, és a cucc csak ebbe fér bele, az új kicsike csomagtartója jóval kisebb. Utolsó telekocsi.

Otthon be- és felhordtam a harmadikra. Szerencsére jött M. segíteni, így két kanyart megúsztam.

Kipakoltam a Mitseket is: ne kelljen kapkodni, ha jönnek érte. Még a kesztyűtartóban volt a mogyoró és a ropi, amit anyu tett oda, amikor jártunk mamit látogatni Gyönkre...

Egy éve ezen a héten voltunk maminál.

Anyu teraszán ültünk és néztük a felhőket.

M. főzött, anyut is meghívtuk ebédre.

Anyuval a teraszunkon meggyet bontottunk, amit aztán eltettem. (Ebből a meggyből lett tegnap gyümölcsleves.)

Minden változik...

Maminál- kalandosan

 Korábban...

Anyu még Hőgyészen lakott, amikor mami otthonba került. Minden héten látogatta mamit busszal. Amikor Mohácsra költözött, akkor is ment: legtöbbször én vittem kocsival, máskor a jó hosszú, több átszállásos buszutat választotta. De olyan is előfordult (nem is egyszer), hogy egy héten kétszer is voltunk az otthonban, ha arrafelé jártunk, nem tudtunk úgy elmenni az mellette, hogy ne ugranánk be mamihoz akár csak tíz percre is. Mindig vitt valami finomságot. Legtöbbször kompótot (is), mert mami nagyon szereti.

Anyu elment, mami még maradt.

Nem egészen 3 hete M. főzi a kompótot, ha megyünk. Mint most is. Én január 6. óta mamihoz nem fekete ruhában megyek. A szívem kicsit mindig megszakad, de igyekszem nagyobb hangsúlyt fektetni arra, ami jó és örömteli.

Mami -önmagához, a betegségéhez képest- jól van. A múltkori esése miatt vannak negatív változások ugyan, de ezekkel együtt is jól van. Kereste persze anyut, háromszor is rákérdezett, egyelőre elfogadta, hogy fáj anyu dereka. (Megint beszéltünk a szociális nővérrel, most is azt mondta: egyelőre ne mondjuk még meg neki, hogy anyu meghalt.) Örülök, hogy még van nekünk, örülök, ha láthatom, megpuszilhatom vagy puszit kapok tőle, hogy még -ha nehézkesen is, de- beszélgethetünk.

Megint koszos volt a kardigánja, így átöltöztettem. Ahogy fel akart állni, bennem az ütő állt meg: ugyanúgy csinálta, mint anyu, ugyanúgy tartotta ugyanazt a kezét segítségért, ugyanúgy kapaszkodott... Többször majdnem kirohantam sírni, nem is tudom, honnan van ilyenkor erőm "viselkedni". (Azt folyamatosan érzem, hogy vannak "segítők", hogy valami/valaki "fogja a kezem" és "vigyáz rám". Aki ezért bolondnak tart, lelke rajta.)

Írtam már: beragadt a fék, amikor múltkor Pécsett jártunk. Tegnap mehettem a kocsiért a szerelőhöz, hát nem volt olcsó. De örültem: van újra kiskocsim. A szerelőtől hazafelé meg is tankoltam, lemostam, itthon leparkoltam. Ma reggel: akkor indulunk mamihoz. Nyitom az autót, beülök, indítok, semmi, csak minimális kattogás. Újra indítok, megint semmi. Ugyanez harmadszorra is. M. is kipróbálja: ez akksi. Kiméri: az akkumulátor halott. 10 éves, csoda, hogy eddig is bírta. Átpakolás M. autójába, le a szerelőhöz, én kocsim kulcsa odaad, irány Gyönk. Én vezettem, nehéz volt megint egész mamiig kibírni sírás nélkül. De így is kegyetlenül nézek ki (nagyíts csak rá a mai közös képünkre...), ha erre még sírok, meg is dagadnak a szemeim.

Mami után anyuhoz. Már két napja összekészítettem, amiket vinnem kell a temetésre, ezeket bepakoltuk az autóba, hogy ne holnap reggel kelljen. Így történt, hogy anyu ma este nálunk vendégeskedik, mielőtt holnap utolsó előtti útjára visszük, aztán utolsó útjára kísérjük...

Anyutól haza, le a szerelőhöz, megint ott hagytam egy nagy bevásárlás árát (viszont ez az akksi már kiszolgál engem, amíg lesz az autócskám- remélem!), haza.

Előkészítettem a ruhámat a temetésre. Anyu azt mondta: "Csinosak legyetek.".

(Még el sem temettük, de a közjegyzőtől már megérkeztek a hagyatéki papírok. Akinek van a mohácsi közjegyzőnél ismerőse, attól szívesen kérdeznék a kitöltés miatt. És előre is köszönöm.)