Elég...

R. most már igazi angyal, ma temettük Tamásiban. 😭♡❤ 

Anyu ma 10 hónapja halt meg. 😭♡❤ Ha már Tamásiban voltam, anyu és apu sírjánál is jártam.

 

Két hónap van vissza az évből. De könyörgöm, elég a temetésekből... 😞

November 5.

Tíz órám volt 6 óra alatt és egy felügyeleti órám. Ötször írtam ma fel a táblára a mai dátumot. Tudtam, hogy valami köthető hozzá, de nem jöttem rá, hogy mi.  

Kegyetlen napom volt ma (is). Ami az ok.tatásban zajlik, az a már rendesen a béka feneke állapot. Ma rájöttem arra is, hogy konkrétan az sem baj, ha a gyerekeknek nincs megtartva az órájuk, csak ne legyenek felügyelet nélkül, mert az adminisztrációnak meg kell lennie. Többek között. A húgom felmondott kb. egy hónapja a munkahelyén (leginkább egy fő okból), idén nálunk ugyanez a helyzet alakult ki (az ok) és nem tudom, meddig vagyok képes magamat háttérbe helyezni és megbetegíteni (tönkremenni, rámenni), nyelni, tűrni, megalázkodni, hagyni magam semmibe venni, eltaposni, megrágni és kiköpni (...). Nálam is nagyon érik a Tschüss, auf Wiedersehen! (ugyanabból az okból, mint a húgomnál).

Volt Babarcról egy plusz utam Szajkra (csak azért, mert ... és nem fejezem be, autokrata világunkban én csak egy aprócska porszem vagyok, akivel azt csinálnak, amit akarnak). Aztán haza.

Itthon tettem-vettem. (Olyannyira fáradt vagyok testileg-lelkileg, hogy arra nincs szó.)

Beírtam a határidőnaplómba, hogy csüt.ön helyettesítés délután Szajkon, hétfőn este Márton nap Babrcon, csüt.ön Babrcon este ovis szülői, szombati munkanapok dec. 7. és 14. (A dec. 24-et miért is kell ledolgozni? Pölö...)

Aztán leültem netezni kicsit. Meg szoktam nézni a FB emlékeket mostanában, és akkor jöttek a fotók két évvel ezelőtt november ötödikéről. Igen: anyu akkor költözött Mohácsra... El is sírtam magam.

Felpakolás Hőgyészen.

(Itt még vannak az üres hőgyészi házról fotók. :( )

Felpakolás Mohácson.

Hoztad a dolgaid-kincseid nagyon kis részét. Amiről azt gondoltad, elfér az új helyen.

Este koccintás. Anyu, Húgom, párja, én.

Vacsora.

Annyira örültél a meseszép konyhabútorodnak és a fantasztikus sütődnek. Mindig ilyenre vágytál.

A csodaszép éjjeli lámpád fénye a hőn szeretett, vadi új ágyadnál, amin rá egy évre már szörnyen szenvedtél...

Tavaly ezen a napon is kemény reggeled volt. És kemény napod, tudom, mert láttam rajtad, de te sosem panaszkodtál...

És holnap lesz R. temetése... :(

Igen, igaz: nagy mértékben a múltban élek mostanában. Van a jelenben néhány nagyon kedves pillanat. Az agyam felfogja, de még mindig nem tudok örülni, a szívem "befagyott".

Reggeli a (szajki) tanáriban: (akciós) lazacos pur kenyér, paprika, tea.

E-tól kaptam egy nagy ölelés kíséretében. Az őszi szünetben készítette nekem.

Az elsős M. hajtogatta nekem.

A másodikos M-tól. "Mert te vagy a legjobb."

Alkotgatunk rajz órákon.

És német népismereten is.

Előkészítettem a ruhámat holnapra. Fekete minden. Rajz óráról indulok majd Szajkról Tamásiba, a temetésre... :(

Temetés - újra

 Tegnap volt öt hónapja, hogy anyu meghalt. Ma pedig mamit temettük. 🖤

Szerencsére vele is még időben, a betegsége előtt sikerült megbeszélni, milyen temetést szeretne. Unokanővérem intézte, itt is köszönöm. 🤍

Anyu temetése

 Egyelőre szavak nélkül, mert azok jelenleg nincsenek...

„Anya tudod, most arra gondolok,

velem vagy és nem csak álmodom.

Hozzád bújok, cseng a hangod,

dúdolgatsz nekem,

mosolyogva, kedvesen szólsz:

- ne sírj gyermekem.

Szívem remeg, gyönyörű az álom,

édesanyámat újra megtalálom.

Fénysugárral ölel át a végtelen szeretet,

Mely örökre megőrzi emlékedet.”

Maminál- kalandosan

 Korábban...

Anyu még Hőgyészen lakott, amikor mami otthonba került. Minden héten látogatta mamit busszal. Amikor Mohácsra költözött, akkor is ment: legtöbbször én vittem kocsival, máskor a jó hosszú, több átszállásos buszutat választotta. De olyan is előfordult (nem is egyszer), hogy egy héten kétszer is voltunk az otthonban, ha arrafelé jártunk, nem tudtunk úgy elmenni az mellette, hogy ne ugranánk be mamihoz akár csak tíz percre is. Mindig vitt valami finomságot. Legtöbbször kompótot (is), mert mami nagyon szereti.

Anyu elment, mami még maradt.

Nem egészen 3 hete M. főzi a kompótot, ha megyünk. Mint most is. Én január 6. óta mamihoz nem fekete ruhában megyek. A szívem kicsit mindig megszakad, de igyekszem nagyobb hangsúlyt fektetni arra, ami jó és örömteli.

Mami -önmagához, a betegségéhez képest- jól van. A múltkori esése miatt vannak negatív változások ugyan, de ezekkel együtt is jól van. Kereste persze anyut, háromszor is rákérdezett, egyelőre elfogadta, hogy fáj anyu dereka. (Megint beszéltünk a szociális nővérrel, most is azt mondta: egyelőre ne mondjuk még meg neki, hogy anyu meghalt.) Örülök, hogy még van nekünk, örülök, ha láthatom, megpuszilhatom vagy puszit kapok tőle, hogy még -ha nehézkesen is, de- beszélgethetünk.

Megint koszos volt a kardigánja, így átöltöztettem. Ahogy fel akart állni, bennem az ütő állt meg: ugyanúgy csinálta, mint anyu, ugyanúgy tartotta ugyanazt a kezét segítségért, ugyanúgy kapaszkodott... Többször majdnem kirohantam sírni, nem is tudom, honnan van ilyenkor erőm "viselkedni". (Azt folyamatosan érzem, hogy vannak "segítők", hogy valami/valaki "fogja a kezem" és "vigyáz rám". Aki ezért bolondnak tart, lelke rajta.)

Írtam már: beragadt a fék, amikor múltkor Pécsett jártunk. Tegnap mehettem a kocsiért a szerelőhöz, hát nem volt olcsó. De örültem: van újra kiskocsim. A szerelőtől hazafelé meg is tankoltam, lemostam, itthon leparkoltam. Ma reggel: akkor indulunk mamihoz. Nyitom az autót, beülök, indítok, semmi, csak minimális kattogás. Újra indítok, megint semmi. Ugyanez harmadszorra is. M. is kipróbálja: ez akksi. Kiméri: az akkumulátor halott. 10 éves, csoda, hogy eddig is bírta. Átpakolás M. autójába, le a szerelőhöz, én kocsim kulcsa odaad, irány Gyönk. Én vezettem, nehéz volt megint egész mamiig kibírni sírás nélkül. De így is kegyetlenül nézek ki (nagyíts csak rá a mai közös képünkre...), ha erre még sírok, meg is dagadnak a szemeim.

Mami után anyuhoz. Már két napja összekészítettem, amiket vinnem kell a temetésre, ezeket bepakoltuk az autóba, hogy ne holnap reggel kelljen. Így történt, hogy anyu ma este nálunk vendégeskedik, mielőtt holnap utolsó előtti útjára visszük, aztán utolsó útjára kísérjük...

Anyutól haza, le a szerelőhöz, megint ott hagytam egy nagy bevásárlás árát (viszont ez az akksi már kiszolgál engem, amíg lesz az autócskám- remélem!), haza.

Előkészítettem a ruhámat a temetésre. Anyu azt mondta: "Csinosak legyetek.".

(Még el sem temettük, de a közjegyzőtől már megérkeztek a hagyatéki papírok. Akinek van a mohácsi közjegyzőnél ismerőse, attól szívesen kérdeznék a kitöltés miatt. És előre is köszönöm.)

Hétfő

Húgom blogbejegyzését osztom meg, nincs energiám írni.

https://cukorbetegsarok.blogspot.com/2024/01/oriaskonnycseppek-peregtek-padlora.html?m=1 

Vasárnap

Anyu szombaton aludt el. Hagyott nekünk egy hétvégét, hogy ne kelljen rohanni, hogy ne kelljen az első sokktól kisírt szemmel intézkedni menni, hogy ne a munkahelyen értesüljünk róla, hogy tudjunk egyet szusszanni, mielőtt a temetést intézzük. 

Hónapok óta ez az első nap, hogy nem óracsörgésre keltem, hogy nem kellett anyuhoz menni. Még nem igazán fogtam fel, hogy meghalt. De amint beugrik a békésen fekvő, hideg arca, újra tudatosul. 

Néhány pityergéssel, kis házimunkával, karácsonyfa-bontással, pihengetéssel telt a nap. (Elmondhatatlanul fáradt vagyok.)

Este érkezik Budapestről a húgom. Holnap együtt megyünk temetést szervezni.

Egy nagyon nehéz nap

 Nagy asztal. Egyre ritkábban. Egyre kevesebben.

Nem tudom, melyik a nehezebb: már csak az emlékeket őrizni, vagy egy saját, belső világban, befordulva, a valóságtól távol vegetálni. Keresztapámat ma temettük. Nagymamám pedig napról napra egyre intenzívebben már csak a saját valóságában létezik.

🖤