Világ életemben féltem a póktól. Annyira, hogy sikítoztam, elrohantam, kezeimet tördelve elrohantam, ha csak egy aprócskát is megláttam. Régebben volt, aki levegye, elvigye, de így egyedül nincs mit tennem, vagy megteszem én, vagy eltűröm. Már a vacsora alatt felfigyeltem arra, hogy ahányszor csak balra pillantottam, lefelé, volt ott egy pici árny. Ami mozgott. Figyelni kezdtem. Egy kis, hollófekete pók rótta köreit. Mindig az óramutató járásával megegyező irányban, szinte állandó sebességgel. Öt-hat kör után lassítani kezdett. A kilencediknél már meg-megállt. A ki tudja, hányadik kör után pedig letáborozott itt mellettem, így is látom az árnyát, ahogy gépelek. A lábamat feltettem a székre, amíg nem ér hozzám, maradhat.
A PMS (premenstruációs szindróma) érdekes dolog. Néha van, néha nincs. Ha nincs, az szuper, ha van, akkor nagyon erőteljes. Ma szinte mindegyik tünetét produkálom. Egyre határozottabban, ahogy megyünk bele az éjszakába. Nem egyszerű ezt elfogadni, de nem hadakozom ellene. Tudom, hogy egy-két nap és elmúlik. Tudtam, hogy itt lesz az ideje, mert hála az égnek óramű pontos a ciklusom, csak ránézek a naptárra és tudom, mikor számíthatok rá. Persze tegnap nem néztem a naptárra. Ha megtettem volna, tudhattam volna, mitől volt az a futás előtti kegyetlen sötét hangulat. Ma már tudom. És mivel ismerem, azt is tudom, mi ilyenkor a legjobb (nekem). Kis édességet enni, aztán beburkolózni a jó meleg takaró alá és nyugton lenni. Mert ha nem izolálom el magam, a kis konyhám minden egyes ehető porcikája a gyomromban találja magát. Annak pedig sosincs jó vége.
Mozgás: hát-has EAP videó plusz
nyújtás
Reggeli: rántotta (2 ek zsír, 3 tojás, kis sajt), paprika
Vacsora: saját "abonett" (reci majd lesz).
Aztán krémsajt+édesítő+lekvár+fahéj édesség.
A pókom elaludt valahol... Én is megyek kucorodni...
