Ma egy éve, október 30-án anyu már nagyon nem volt jól. De mindenáron el akart menni mamihoz, a temetőkbe és M-hoz (keresztanyumhoz). Begyógyszerezve csak fészkelődött az anyósülésen (még a Mitsekben), fel-felnyögött a fájdalomtól, de egy zokszó nem hagyta el a száját. Hőgyészen volt hivatalos intézni való. Amíg anyu bement, én a kocsiból próbáltam elérni az onkológiát Szekszárdon. Sikertelenül. Onnan M-hoz mentünk, megint nem értem el Szekszárdot. Aztán a hőgyészi temetőkbe. Még mindig nem vették fel. Anyu bevette a következő adag gyógyszert, Gyönkre mentünk mamihoz. Anyu meg-megugrott a fájdalomtól, bár nagyon próbálta palástolni mami előtt, aki viszont anya, és a demenciája ellenére (vagy épp amiatt?) felfokozottan érzékelte mindazt, amit szemmel nem láthatunk.
Gyönkön elértem végre az onkológiát is: hát egy hét az átfutási idő, sajnos egy orvos van, várnunk kell, hívnak majd. Megkérdeztem, hogy írnának-e fel anyunak valami normális fájdalomcsillapítót, mert a csontáttét azért nem gyaloggalopp. Kezdjük Algopyrinnel- ezt a választ kaptam... Sejthető volt, hogy mihez kezdjünk a szekszárdi onkológiával és a magyar egészségüggyel. :(
Amikor végeztem a telefonnal, anyu nagyon nem volt jól. Beültünk a kocsiba és megkérdeztem tőle: biztosan szeretne még Tamásiba is elmenni a temetőbe? Mert az még hosszú út és Mohácsra haza, az sem rövid. "Menjünk."- mondta. És mentünk. Ő, aki máskor végigcsacsogta az utat, nem sokat beszélt. Tűrte a fájdalmat és könnyezett mami miatt.
Akkor még senki nem gondolta, hogy ekkor találkoztak a földi létben utoljára.
