Egy éve október 27-én végre hajlandó voltál orvoshoz menni a derékfájásoddal. Akkor, amikor már szinte nem tudtad ellátni magad és a legerősebb, derékfájásra még felírható fájdalomcsillapító maximális adagja is kevés volt. M. vitt el, mert én dolgoztam. Sokáig ott voltatok, ultrahangra is mentél, az eredménnyel vissza a háziorvoshoz. A doktornő behívott a vizsgálóba és becsukta az ajtót. M. akkor már sejtette, hogy valami baj van. Kijöttél, a doktornő azt mondta: fel kellene keresned az onkológust. Te nem értetted. Munka után hozzád mentem. Elolvastam az UH leletet és megállt bennem az ütő. Sírni szerettem volna, de nem tudtam, és egy hang sem jött ki a torkomon. Mert elolvastam azt a három betűs rövidítést, amitől mindenkit kirázna a hideg: "met.". Kattogott az agyam: metasztázis, áttét, rák, miért?, vége, talán?, van remény?, rák... újra?!... Hazajöttünk M-val. Itthon sok idő után tudtam elmondani M-nak: anyu áttétes rákos. Csontáttét, amennyit értettem a leletből. Olyan voltam, mint akit leforráztak, aztán leöntöttek hideg vízzel. Csak ültem és nem tértem magamhoz. M. rábeszélt, így visszamentünk hozzád, hogy elmondjam, mi áll a leletben. A konyhában ültünk. Nem festettél jól, óriási fájdalmaid voltak, nagyon fáradt voltál. Csak ráztad a fejed és még mindig ott tartottál, hogy nem éred, miért kellene neked onkológus. Minden bátorságomat és lélekjelenlétemet összeszedve elolvastam neked a leletet és elmondtam: itt áll ez a rövidítés: met. Ez azt jelenti: metasztázis, áttét. Sokszor elmondtam, de nem voltál képes felfogni. Mert hogy is lehet felfogni a lehetetlent... És akkor még nem is tudtuk, hogy ez a diagnózisok közül a "legenyhébb" volt.
Aznap nem voltam képes a blogban sem írni róla.
Attól a naptól máig nem aludtam végig egyetlen éjszakát sem.
Az a nap felforgatta mindkettőnk és még sokak világát.
Azon a napon még én sem tudtam, hogy elindultál a szivárványhíd felé...
