Szombat

Krisna-völgy újra.

1. nap itt

2. nap:

Ma is, ahogy a múltkor, egy nyugdíjas csoporthoz csapódtunk az idegenvezetésen. Nem is baj: amilyen fáradt vagyok, jólesett most az árnyékban, a fa alatt, ülve hallgatni.

Tegnap a templomban mami szentmiséjén fotóztam az oltáron a virágcsokrot, ma itt.

Az idegenvezető kör után ismét kettesben indultunk felfedező körútra.

Furcsa, hogy furcsa a csend, a nyugalom, a mosoly. A csodás színek, a vegyszermentesség, a tisztaság.

Virágos rét. Ameddig a szem ellát. És az a régi, gyerekkori illat.

Az öklömnél jóval nagyobb:

Már múltkor meg akartuk nézni, akkor nem volt rá idő, a kertészet:

Öko gazdaság. Mindenféle zöldséggel, gabonanövénnyel, virággal, gyógynövénnyel...

Hatalmas területen, óriási üvegházakban és fóliasátrakban, csodálatos.

Ebéd. Indiai. Isteni. A rózsavizes ital most is roppant hűsítő, pedig szobahőmérsékletű (és 32 fok van...).

Ajándékbolt. Füstölők, ez-az (Indiából hozzák, tapasztalatból mondom: teljesen más minőség, mint a sok más helyről vásárolt.)

Majd nagyon kényelmes séta a kijárat felé, kis kitérőkkel, más útvonalon, mint múltkor.

Ez a fa alatt valami földöntúli nyugalmat, békét lehetett érezni.

Ha legközelebb eljutnék még ide, biztosan elidőznék a fa alatt, van egy sztyupa is, ahol ücsörögni lehet.

Most sem maradt ki a bambusz-átjáró. (Nagyon kellemes idő volt itt a napsütötte részhez képest.)

Vacsora (már a szálláson). Ez is mennyei. Most epres italt kaptunk, nagyon finom volt.

Holnap még kora délutánig itt. Aztán vissza a mókuskerékbe. De legalább megint kicsit töltve.

Péntek este, szombat reggel

A múltkori Krisna-völgy akkora hatással volt ránk, hogy M. foglalt újra szállást. Akkor még nem tudtuk, hogy közbejön mami temetése. Szó szót követett, úgy döntöttünk, nem mondjuk le, hanem eljövünk. Sírni és nem aludni itt is tudok...

Pénteki vacsora:

(Az ital kókuszos-banános ital volt, érdekes és mennyei.)

Utána séta.

Nem sok alvás után reggel rózsák...

... reggeli.

(Összesen ennyi. És degeszre jóllakik az ember.)

Temetés - újra

 Tegnap volt öt hónapja, hogy anyu meghalt. Ma pedig mamit temettük. 🖤

Szerencsére vele is még időben, a betegsége előtt sikerült megbeszélni, milyen temetést szeretne. Unokanővérem intézte, itt is köszönöm. 🤍

Szösszenet

Ma délelőtt csörgött a telefonom. Ismeretlen szám volt, de éreztem: fontos lehet.

A szekszárdi onkológiáról hívtak: a főorvos úr külön kérésére szeretnék, ha anyu csütörtökön bemenne vizsgálatra.

Vettem egy naaaagy levegőt.

Majd még egyet.

Elmondtam a hölgynek, hogy a főorvos úr, ha szeretne, vigyen anyu sírjára egy szál virágot, mert anyu január 6-án meghalt. 

A vonal végén megfagyott a levegő.

Aztán elmondtam a hölgynek, hogy tudom, hogy nem az ő hibája, de októberben (!!!!!!) kértem a segítségüket. Nem is egyszer. Mert gond volt. Hatalmas. Hogy nem azt kértem volna, hogy gyógyítsák meg anyut, hanem csupán azt, hogy írjanak fel tapaszt, morfiumot a fájdalmaira, mert azt csak onkológus teheti meg. Elmondtam, hány idegösszeomlásunk volt a húgommal, amire anyut végre komolyan vették és fájdalomcsillapítást, támogatást kapott. Majdnem annyi idő eltelt a segítségkérés óta, hogy egy baba megszülethet. Hogy magyarország, tényleg ííííígy szeretlek..................................

A hölgy részvétet kívánt és azt mondta: nagyon sajnálja.

Hát én is...

Szombat

Babfesztivál Babarcon. Szívem csücske a svábság kultúrája, ma mégis nehezen mentem oda dolgozni (a meseudvarban barkácsoltunk a gyerekeknek/gyerekekkel). Mami a héten halt meg, anyu nem egészen öt hónapja, ezen a délutánon pedig minden a svábságról szólt. Mindenről mami és anyu jutott eszembe.

Anyunak is és maminak is mindig el szoktam mesélni, mi volt a Babfesten, már nem tehetem meg. Pedig mami is odáig lett volna F. elsőáldozó ruhájától, hiszen ő is anno ilyenben volt a szertartáson.

Rávettek egy hajfonásra is.

Egyszer régen én is fontam anyu haját.

Mára csak ez a röpke, nagyon fáradt vagyok.

Péntek

Mami központi figura volt a család életében. Anyuéban is, a sajátomban is. Mindenki szerette, kedvelte.

Itt anyu kezét fogom:

Itt mamiét:

Mami halálát még fel sem fogom, mégis valahogy "kioltotta" azt a mérhetetlen fájdalmat, amit addig éreztem anyu halála után, amíg mami még élt. Így jutottam el az origoba, egy lelki "nyugodt nihilbe" és felfokozott test-érzetbe. MINDENEM sajog, és BORZALMAS mértékben fáradt vagyok. Éjjelene rettenetesen rosszul alszom, napközben pedig sajnos bármikor el tudnék aludni, kegyetlenül nehéz nyitva tartanom a szememet.

Ma volt még egy kis garázsvásár anyunál (a lakásában) a maradék cuccosokból, de most már nagyon fáradt vagyok ettől is. Konkrétan úgy érzem: az energiáim egy -nagy- részét az viszi el, hogy amit két éve hordtam fel, amikor anyu odaköltözött, most teszem ide-oda, hordom föl-le-át (...). Még valószínű vasárnap, és jövő héten egyszer átmegyek, aztán részemről elég volt.

Itthon van a dolog másik fele. Rengeteg cucc. Kupacok. Szegény M. sem fér már el a gönceimtől. De elég ebből. Volt egy nagy kupac dobozom. A terv vele: ebbe is pakolok, max leviszem a tárolóba. Hát nem. Ami nem fér el, az nem kell, nincs dobozolás. Fogtam a sniccert, kihordtam a dobozokat a teraszra (hogy ne itt bent csináljak koszt) és összevágtam az összeset, mehet a szelektívbe. Terveim szerint holnap a ruhák jönnek. Ami nem jó: megy. Ami egy éve nem volt rajtam, az is. Vannak dolgok, amiket anyutól hoztam át és amikhez még lélekben ragaszkodom, ha nem fogjuk használni, keresek nekik új gazdát.

Túl sok a tárgy, túl sok a munka, túl kevés a tér, túl kevés az idő és az energia a fontos dolgokra....

(Holnap szombat, és délután dolgozom...)

 

Csütörtök

Reggel már 7 óra előtt a kórházban: pulmonológia kontroll. Minden rendben. Második órára már a suliban vagyok.

Lemegy a munkanap, roppant nehezen kínlódom végig magam rajta energiával.

Papírbolt a sulinak, ügyintézés a városban, haza.

Késő van már, amire nagy nehezen ráveszem magam, hogy csináljak is valami értelmeset. Elkezdek pakolni, és sorra kerül az ágynemű. Mamié. Mert hogy anyu mindig otthoni, friss ágyneműt vitt maminak az otthonba, minden látogatáskor. Eleinte még mami maga tudta áthúzni a kis és nagy párnáját, aztán segítséggel. Az utolsó héten, fekvőbetegként már sehogy. Meglátom az ágyneműt és kész. Pont. Megbénulok. Keresem a távolba ellebegett lelkemet. És megnémulok.

Lesz majd jobb.

 

Szerda

 A sok ölelés mellett ezeket is kaptam:

A gyerekeknek nem mondtam mamit. Sokan nem is tudják. Ők még javarészt "gyermek-dimenzióban" élnek, jó, ha maradnak ebben. 

Nehéz, nagyon nehéz dolgozni úgy, hogy sokszor még testben sem érzem, hogy ott vagyok. Amellett, hogy több mázsásnak érzem a testem, amit nagyon nehézkes vonszolni A-ból B-be, a lelkem időn és téren kívül valahol lebeg. Ma is többen kérdezték, hogy vagyok (köszönöm!), annyit tudok válaszolni: vagyok, mert magamnak sem tudom megfogalmazni, hogyan is vagyok. A testemet érzem. Mert minden porcikám fáj. A bal kulcscsontomnál folyamatosan szúr, nyom a mellkasom, néha alig kapok levegőt, álldogál az emésztésem, sokszor remeg a kezem, a vállaim irtóztató módon fájnak, a bal sarkam-talpam is folyamatosan, a két (három?) éve szétrúgott bal kis lábujjam folyamatosan sajog, a fogaim sem kutyák (és mennem kéne már nagyon a következő foghúzásra), sokat fáj a fejem, nem jól alszom (még mindig) és MINDEN reggel félelmetesen fáradtan ébredek (...). A munkában való jelenlét felemészti minden energiámat.

Mintha az agyam is, a testem is tőlem függetlenül létezne. Azóta, hogy voltam maminál vasárnap, versek motoszkálnak a fejemben. Régen nagyon könnyen tanultam, egy időben rengeteg verset is (ez tényleg régen volt). Jönnek elő verssorok, amikhez megkeresi a memóriám a többi verssort, amíg egyszer csak összeáll, vagy folyamatosan dolgozik rajta. Igyekszem enni. Ami van. De nagyon nem jól eszem. Az emésztésem le is állt. 

Egy blogbejegyzést megírni is iszonyatos energiába telik. Ha mégis összejön (legyen bármilyen), azért az jó.

Tényleg óriási munkahelyi változások lesznek jövőre. Minden tanévet már áprilisban el kell kezdeni előkészíteni (amibe nem lát bele egy kívülálló). Még éppen az ez évi véghajrában vagyunk, de már konkretizálni kell a következő kezdést: nagyon nem egyszerű és nagyon időigényes. A mostani energiaszintemmel hatalmas kihívás ez (is).

Drága mami és anyukám, nagyon hiányoztok...

Mami 🖤

Két perccel az első óra előtt csörög a telefon. Unokanővérem.

- Szia!

- Szia! Mami?

- Igen, most hívtak Gyönkről, ma reggel elaludt.

Nincs kecmec, sírok, majd letörlöm a könnyeimet:menni kell órára. A nap hosszú, a babarci munka után menni kell Szajkra, este 6-ig megbeszélés...

Sírás csak nagy nehezen, otthon.

Ma hajnali 5-kor mami szépen csendben elaludt. Tudtam én, láttam rajta vasárnap, amikor meglátogattam. Éreztem, hogy akkor látom utoljára. Nagyon örülök, hogy el tudtam búcsúzni tőle.

Egyetlen dolog vigasztal: hogy együtt lehet a szeretteivel, hogy végre találkozhat anyuval.

Ezt a gyertyát még Dél-Tiolból hoztam maminak, amikor ott dolgoztam. Anyu aztán Hőgyészről elhozta Mohácsra, amikor ide költözött. Anyu halála után én hoztam haza. És ma meggyújtottam. Mamiért. Többé végképp nem őrizgetek semmi szépséget, hanem használom.

Mamikám, legyen könnyű utad. Nagyon szeretlek.

 

😞

 Mamikám elaludt. 

Hétfő

Azt mondják, én választottam magamnak a szüleimet. Negyvennyolc éves koromig ez az "elmélet" számomra lehetetlennek tűnt. Ma már kezdem azt hinni: van benne valami.

Azt mondják, az ember maga választja a sorsát, a szenvedését. Eddig nem hittem, de valami kezd derengeni.

Azt mondják, minden történés az életünkben tanítás. Anyu haláláig (és még kicsivel utána) azt mondtam: képtelenség.

Lehet, hogy anyut azért választottam, hogy tanítson. Lehet, hogy ő azért választotta a korai halálát és hogy végigkísérjem az úton, hogy tanítson. Ez viszont már az utolsó hónapjában nagyon valószínűnek látszott. Hiszen többet tanultam magamról, másokról, ez életről abban az egy-két hónapban, amíg anyut ápoltam, mint előtte 49 év alatt.

Anyu elment, és most mami készül. "Fura" mód roppant hasonlóan, mint anyu. Felfogható ez is egyfajta tanításnak. De ha nem is gondolok bele ennyire: már máshogy viszonyulok mami agonizálásához. Még mindig nem csinálom jól, de legalább tudatosan vagyok képes jelen lenni a folyamatban. Tudom, hogy mennyit tehetek érte, azt meg is teszem, de azt is tudom: a többi már nem rám tartozik.

Ma felhívtam az otthont, beszéltem az osztályos nővérrel és a szociális segítővel is. Megkértem Sz-t, hogy mami megkaphassa a betegek kenetét és az utolsó kenetet. Mert mami hívő, (a Rómából kapott rózsafüzér és az imakönyve az otthonban is nála van az éjjeli szekrénye fiókjában), és tudom, hogy ha "ép elméjű" lenne, ezt szeretné.

Mami az utolsó nagy kapocs a családunkban. A magyar rokonok felé is, német honba került rokonaink felé is. 94 és fél éves. Őt nem betegség, hanem az öregség viszi majd el. Biztosan van tanulni valóm a haldoklásából, biztosan van mit tanulnom abból, hogy két nagy szerettem ennyire hasonlóan haldoklik. 

Hospice Zs. mondta anyu utolsó napjaiban, hogy a lélekkel sokkal többet kellene foglalkoznunk még éltünkben. Egyre tisztábban látom, hogy ez így lehet. 

Van egy "terv" a fejemben arról, amit "racionalizálnom" kell. Pl. csökkenteni kell a dolgaim/tárgyaim számát, kidobni, ami lejárt, elhasználódott (...). De úgy érzem, hiába oldom meg a materiális dolgaimat: amíg a lelkem nincs rendben, totál mindegy, mit kezdek a megfoghatóval.

Huh, bizony: anyu halálával és azóta rendes metamorfózison megyek keresztül. Irtózatos energiákat felhasználva. 

A "hétköznapi" életben látszólag jól boldogulok. Látszólag. Óraási a szakadék az irántam támasztott elvárások, kötelességek és önMAGam, önVALÓm között. Mintha két univerzum között ingáznék.

Sok dolgot szeretnék még írni: egyszerűen nincs rá energiám. És kénytelen vagyok aludni, holnap kezdődik a "munkabeli jövőm" "előre-vetítése", -enyhén szólva- roppant hosszú lesz a munkanap. (Persze tudatosan tudom, hogy nem biztos, hogy eben részt kellene vennem, no de majd írok erről később).

Vasárnap-anyu és mami

Tegnap kipakoltuk anyu lakását úgy 90%-ban. Órákig folyamatos lépcsőzés, fuvar, cipekedés. Ma jöttek a bútorok nagy részéért. Amíg vártam őket, lehordtam a szemét nagy részét, pakoltam, hogy oda lehessen férni a bútorokhoz. 

Aztán hazajöttem, átöltöztem, és indultam mamihoz. A héten többször telefonáltunk, mert mami tényleg nincs jól. Múlt szombaton voltunk nála M-val, akkor még kiültették, tudtunk is pár szót beszélgetni, megette a befőttet is, amit vittem. Szörnyen gyenge volt és nagyon a saját kis világában, de még "itt" volt. Másnap a húgomék jártak nála, akkor már csak feküdt, szinte ébreszthetetlen volt.

Ma is feküdtél, mami, ugyanúgy, mint anyu a vége felé. Ugyanúgy erőtlenül gyürködted a paplanodat. Ugyanúgy tátva volt a szád, ugyanúgy hallani, ahogy a légzéseddel kompenzálod a lanyhuló szívműködésedet. Ugyanúgy szinte ébreszthetetlen voltál, mint anyu. A bőröd olyan száraz, mint anyué volt. Enni valamennyit eszel, de szinte semmit nem iszol. Ugyanúgy fecskendő volt az éjjeli szekrényeden, mint anyunak a kis asztalán. Meg sem moccansz. Nem kommunikálsz. Mintha anyut láttam volna: az orrod megnyúlt, a szemeid opálosan a távolba révednek. Annyira sem vagy itt, mint azelőtt. Viszont nálad is érzem, sőt tudom, hogy valamilyen szinten felfogod a valóságot. Amikor simiztem a kezedet és abbahagytam, erőtlenül utána nyúltál, megfogtad, és amennyire csak erődből telt, szorítottad a kezemet. Tapasztalataimból ítélve van rá esély, hogy ma láttalak utoljára. Így elbúcsúztam tőled. Ugyanúgy, mint pár hónapja anyutól. Folytak a könnyeim, de nem bántam. Megköszöntem, hogy ennyire jó nagymamám vagy, a sok szeretetet, törődést, gondoskodást, hogy mindig számíthattam rád. A tanácsaidat. Kértem, hogy bocsáss meg mindenért és én is megbocsájtottam neked (ha esetleg kellett volna bármiért, mert én nem emlékszem rá). Neked is, ahogy anyunak 4 hónapja, elmondtam, hogy legyen minden úgy, ahogy szeretnéd. Ha maradnál, legyen, de ha mennél, legyél bátor, mi jól vagyunk és jól leszünk.

Órákig "beszélgettünk". Sírva jöttem el tőled, nem is tudtam egyből hazaindulni.

Irtó (fizikailag is és lelkileg is) kemény hétvége volt. Ezután holnap munkakezdés? Hát gatyafelkötős lesz...