Koldultam...

 Koldultam.

Másoktól.

Hosszú éveken át.

Szeretetet, figyelmet, megértést, odafordulást, megbecsülést, cseppnyi morzsákat, amiktől egy pillanatig végre azt érezhettem: én is érek valamit.

Olyanoktól vágyakoztam ilyesmikre, akik maguk sem rendelkeztek efféle dolgokkal. Nem láttam akkor még, hogy nincs miből adniuk nekem. Nem tűnt fel, hogy milyen üres is a zsákjuk. Ahogy az sem, hogy épp olyan mostohán bánok magammal, ahogyan ők bántak velem. Nem tudtam, hogy én is csak úgy működök, mint egy tankönyvi példa: úgy hagyom el önmagam, ahogy egykor mások hagytak el.

Kívül keresgéltem mindazt, ami eleve bennem volt.

Mi mást is tehettem volna?

A gondolataink formálják a világunkat - való igaz, csakhogy előbb a világ formálta a gondolkodásunkat.

Csak apró lépésenként tudtam felhagyni a koldulással. Például ritkábban igyekeztem házhoz a pofonokért. Elfájtam a hiányokat. Befoltoztam sok-sok lyukat.

Önmagammal.

Milliónyi elsírt könnyel, csendben töltött perccel, megszült válaszokkal, haraggal, vádaskodással, szégyennel, egyedülléttel a hátam mögött, a továbblépés kapujában, most újabb kérdésre keresem a választ:

ki vagyok én, ha mindaz, amiből megalkottam a világomat, az nem más, mint mások tükörképének torz lenyomata?

Elvesztegetett időnek érzem a történteket, mert már soha nem kaphatom vissza a fájdalmas éveket.

Próbálok nem harcolni a van ellen.

Ez vagyok én.

Így görbültem meg.

Minden egyes nap tanulom magamhoz ölelni a saját történetem.

Lélekhatár blog

A munkahét, kajcsik, egyebek

 

Persze fordítva töltötte fel a képeket....

Péntek. Fél 7 előttindulok, 7-től ügyeletes vagyok. Nagyon hosszú és tömény a nap3-ig. Munka után bolt(ok), hazacipekedés a garázstól, sütés. Vacsi: ropi...

Tudtam, hogy áthoztam anyutól a tejszínfelverőjét, de egyszerűen nem találtam. A héten aztán meglett. Tényleg boldog voltam.

Péntek: német óra részlet:

Kaptam:

Kértem, elhozták:

Ezt nem tudom, milyen fotó (...):

Csütörtöki vacsorám: 

Hja... :(

Kábé:

Étkek:

Egy hete sztem nem aludtam 8 órát összesen... Keggggyetlenül érzem a hatását. ...

Szerda- alvásklinika

Az általam bevállat utolsó vizsgálat nem-alvás-ügyben. Persze negatív. Február 11-én kell mennem orvosi konzultációra. Úgy döntöttem: utoljára. Mert egy év alatt kiderült a sok vizsgálatból, hogy fizikailag makk egészséges vagyok. Csak éppen nem tudok aludni... Majd kiokumlálom, mi ez. Mint mindig...

"Az élet nem kérdezi meg, akarod vagy sem, tanít.

Megtanít küzdeni, elesni, felállni és újra megteszi ha kell. Sosem kérdi majd, felkészültél-e, megtanít elengedni, elfogadni, megtanít repülni, és tetszik vagy sem, megtanít zuhanni is.

Nem érdekli majd, mennyi erőt érzel magadban, rád zúdítja azt, amivel tudja, még elboldogulsz, és hidd el, nem kapsz nagyobb terhet, csak azt, amit még elbírsz. Van, amikor azt érzed, ennél kegyetlenebb már nem lehet, és megértem. De hidd, hogy jót akar. A legbölcsebb tanítód, aki ismer téged, és melletted áll. Mert nem azt mutatja meg mit láss, hanem azt, merre nézz."

Todorovits Rea

Hétfő- több, mint sok(k)

Este fél 9. Leültem kicsit. Valahogy már reggel látni lehetett, hogy a csillagok állása nem igazán kedvező...

Kezdődött azzal, hogy reggel fél 7-kor (egy sajnos újabb roppantul nem alvás után) kiléptem az utcára: valami szitál. Ezzel egy időben: bacca meg, tükörjég, ez ónos szitálás...

Gyomor egyből görcsben. Gyalogolok a garázs felé: minden tükörjég, sötét van, evickélek. Egyszer csak a sapkám beakad egy ágba, sapi félig le, ezzel együtt elszáll a szemüvegem jobb szára. Egy néni épp sózta a nem messze lévő háztömb előtti járdát, látta, hogy szerencsétlenkedem a telóm zseblámpájával, jött, segített szárat keresni. Jó 10 percig néztük, de nem találtuk. Nekem mennem kellett, elkorcsolyáztam a garázsig. Ott felhívtam a kolléganőmet, hogy ne haragudjon, nem tudok érte felmenni a dombra, Mohács tükörjég. 

Elevickéltem a babarci boltig, ott letettem a kocsit, be a boltba, vettem egy zoknit, mert anélkül esélytelen lett volna felmennem a dombon a suliig. A cipőmre húztam, így felértem.

Jött a hír: helyettesítenem kell egy elsős írást. Oké.

Az óra végén elment az áram. (Épp digi táblás feladatnál.)

Indultam át a másik suliba: kiírja a kocsim nagy csipogás-villogás közepette, hogy alacsony az abroncsnyomás.

Amire átértem a másik suliba (még mindig tükörjég), M. küldi a képet: a bokája eltört, begipszelték...

Fél 3-ig órám volt, aztán osztályozó értekezlet, utána M-nak gyógyszertár, kis bolt, haza.

M-nak vérhigítót kell szúrnia. 3 és fél éve én szúrtam magamnak a műtét után, tavaly anyunak kellett szúrnom, most M. szúrja...

Este még készülök holnapra (leporello az Altató könnyebb megtanulásához).

Intézem saját és M. ügyeit, kicsit átrendezem a lakást, h. M. elférjen a mankóval.

Éjjel negyed 11. Már régen aludnom kellene...

Holnapra havat mondanak ónos esővel. Nem gondolok bele. Megyek "aludni".

 

Szombat-vasárnap

Szombaton hajnalban sikerült elbóbiskolnom. (Életem egyik legrosszabb alvása volt).

Reggeli.

Egész délelőtt dolgoztam (Kréta, félévi értékelések) és még a délután egy részében is (és már egy hete csináltam).

Ebéd.

Még egy kis munka után séta. (Idén a harmadik, heti egynél tartok így, sokkal jobb a semminél.)

Azt hittem, a péntek éjjeli volt életem egyik legrosszabb alvása. Hát tévedtem. A szombati überelte az előző napit. Milyen, amikor carul alszom? Időben (este fél 10) megyek ágyba. Előtte nyugalom, no kütyü, csend, a füldugó tökéletesen illeszkedik, letusolva, friss ágynemű. Szokás szerint hulla fáradt vagyok, de nem tudok elaludni. Jó: jöjjön az antistresszes légzőgyakorlat. Nem segít. Oké: testszkennelés. Nehezen megy, mert a gondolataim támadnak, de jelentős a javulás a végére. Még pár forgolódás, párna-csere, aztán fél óra múlva arra ébredek, hogy folyik a nyálam a párnára. Szuper, aludtam! Kezdődik az ön-altatás az elejétől. Nem, nem nyitom ki a szemem. Aludj. Timi, aludj! Nagyon sokára visszaalszom. Fél 2-kor teli a hólyagom. Keresem a szemüveget a komódon, persze leverem. Ekkor már villanyt kapcsolok: faca, eltört az egyik szára. Felveszem, nézem, hát ez nem tört el, csak kicsúszott abból a fehér kis csőből (amiről eddig nem tudtam, hogy cső). Nagy nehezen visszatuszkolom. Mosdó. Önaltatás. Nem megy. Közben szomjas leszek. Felkelek. Ivás. Vissza az ágyba. Önaltatás, Siker. Negyed 3: mosdóba kell mennem. Már nem nyúlok a szemüvegért, csak remélem, hogy a sötétben nem megyek neki semminek. Siker. Akkor már iszok is, nehogy negyed óra múlva jönni kelljen újra ki. Újabb önaltatás. De magas a párna. Kiveszem a kispárnát. Így meg kemény. Melegem is van. Izzadok. Görcsöl a lábam. Először felkelek járkálni, aztán már nem, ahhoz is fáradt vagyok (hiába fáj). Egyszerűen semmi sehogy nem jó. Oké: hogy is szoktál tudni 10-ből 2-szer elaludni délután? Félig ülő helyzetben. Na, gyertek, párnácskák, építkezzünk! Kész a párna-vár, lefekszem. Nem jó. Na tudod, Timi, feküdj rá, csukd be a szemed, legalább pihenj kicsit! Négy körül elalszom. Reggel 6-kor ébredek. Mint akin az úthenger átment...

Vasárnapi reggeli.

Főzés. (A húgommal majdnem pontosan ugyanazt főztük, pedig nem beszéltünk össze. A bal oldali a húgomé, a jobb oldali az enyém.)

Ebéd.

Délután újabb alvás-próba, most sem jött össze. De másfél óráig feküdtem.

Készülés holnapra. Két szendvics, főtt tojás, paprika, kávé, tea.

Habár nem sokat aludtam, de álmodtam péntek éjjel. Valaki egy kis hússal bevont üreges csontot vágott fel hosszában. Mindig megnézem az álmoskönyvet.

(Többen ajánlottak már gyógynövényi szereket alvásproblémára, de mindenki mondta, hogy csak az elalvásban segít, az átalvásban nem. Van elalvást segítő gyógyteám, azért hagytam abba, mert ha segít is elaludni, mosdóba fel kell kelnem... De rajta vagyok az ügyön, éjjel volt időm-lehetőségem most is gondolkodni. Eszembe jutott, hogy gyógyszer is okozhatja, reggel megnéztem az egyetlen gyógyszeremet, amit minden nap használok (asztma inhalátor), és habár roppant kevés esetben, de okozhat alvásproblémát. A dokival meg fogom beszélni, ha megyek kontrollra.)

Holnap újra munka. Szokták mondani, hogy innen már közeleg a vége, a gyakorlat viszont azt mutatja, most jön csak a java. Versenyek, felkészítések, bemutató óra, nyílt nap, szülői, farsang, anyák napja (...), úgyhogy gatya (sokszorosan) felköt und los geht's.)

Főzünk a húgommal

Ő Budapesten , én Mohácson.

🥰😁

Apu 79 🩶

 Apu, ma lennél 79 éves. Már 25 éve odaát vagy. Boldog születésnapot! 

Bölcs

 Születéskor felszállunk a vonatra és találkozunk a szüleinkkel.

És hisszük, hogy mindig velünk fognak utazni.

Mégis egy állomáson a szüleink leszállnak a vonatról,

magunkra hagyva minket, hogy folytassuk az utunkat...

Ahogy telik az idő-

Mások is felszállnak a vonatra,

és fontosak lesznek: testvéreink, barátaink, gyermekeink, unokáink,

életünk szerelme is.

Sokan fognak leszállni (még életünk szerelme is),

kisebb nagyobb űrt hagyva maguk után.

Mások olyan visszafogottak lesznek, hogy

nem fogjuk észrevenni, hogy elhagyták a helyüket.

Ez a vonatút tele lesz örömökkel, bánatokkal, elvárásokkal,

új beköszönőkkel, viszontlátásokkal és istenveledekkel.

A siker az, ha jó kapcsolatot ápolsz az összes utassal

úgy, hogy a legjobbat adod magadból.

Nem tudjuk, melyik állomáson szállunk le.

Élj hát boldogan, szeress és bocsáss meg!

Ezt azért fontos megtenni, mert amikor leszállunk a vonatról,

csak szép emlékeket hagyjunk azoknak, akik folytatják útjukat...

Örüljünk annak, amink van, és köszönjük az égnek ezt a fantasztikus utazást.

Továbbá köszönöm, hogy utas voltál a vonatomon.

És ha le kell szállnom a következő állomáson,

örülök, hogy hosszú utat tettem meg veled!

Jean d'Ormesson

Cukik

Ma Sz-on a sok ölelés mellett sok minden mást is kaptam:

Timi néni, ez te vagy!

Timi néni, te egy szuperhős királynő vagy!

Timi néni és M. Elküldöd anyukámnak?

- Ismered a Neveletlen hercegnőt?

- Igen.

- Én tegnap láttam. És... tisztára úgy néz ki, mint te. Na jó, a haja barna, de a szeme!!!

...........

Apu megy ide is, oda is, meg még SOKHOVÁ megy!

(Mennyire érdekes és egyértelmű a gyermeki logika!- szerintem.)

Csütörtök és cukik

A napról röviden: borrrzalmasan fáradt vagyok...

Cukik:

Timi néni, ez te vagy, kaptál sokac lány ruhát!

Majd megfordítja a lapot:

És ez itt a busód!

...........

Nézd! Lerajzoltalak!

Nem baj, ha lecsúszott a kezed? Nem baj, ha rózsaszín az arcod?

(Kedden elkezdtünk készülni a Busójárás rajzversenyre, néhány gyerkőcre nagy hatása volt/van. :) )

Éreztem... és cukik

Tegnap nagyon fura napom volt. Furcsán éreztem magam, ideges voltam, nyugtalan. Ma reggel leesett: ugyanazt éreztem, amit egy éve, amikor tudtam: másnap mennem kell anyu hamvaiért. Ma már, hogy tudtam, miről is van szó, tudtam tudatos lenni és nem idegeskedni-szomorkodni egész nap. 

Igen: ma egy éve mentem el anyuért. A hamvaiért a temetkezési vállalkozáshoz. Érdekes, de tisztán emlékszem az érzésre, hogy mennyire keményen meg kellett magammal beszélnem, hogy nem sírhatok, amíg el nem intézem a hivatalos dolgokat. (Egyébként -szerintem- ez is mekkora hülyeség már!) Hogy miközben bent voltam az irodában, hallottam anyu hangját, amikor tavaly december legelején elmondta, milyen legyen a temetés. Ott csengett a fülemben, hogy lebomló urnát szeretne, elmondta a színét, a formáját; hogy ne legyen koszorú, csak szál virág (...). (Mennyire kegyetlenül nehéz lehet ez egy még élő, de "halálra ítélt" embernek...) Amikor aztán "beültünk" a kocsiba, nem tudtam elindulni, csak ültem a jéghideg autóban, sírtam, és hagytam, hogy törjenek fel a könnyek, távozzon valamennyi abból a mérhetetlen bánatból és feszültségből.

Úgy volt, hogy hazaviszem hozzánk. Helyet is csináltam a komódon. És nem értettem, hogy a temetkezési irodában miért mondták a hölgyek, hogy ha nem bírom hazavinni, vigyem vissza nyugodtan, megőrzik a temetésig. De amikor végre el tudtam indulni, végül nem haza mentem, hanem anyuhoz, a lakásába. Hogy legyen ott a temetésig. A gyönyörű lakásában, a jó melegben, amit nagyon szeretett.

 

😔

És hogy az élet -szerintem- mennyire egyensúlyra törekszik: cukik:

"Nekem volt egy karkötőm azért, nehogy megűzödhessen az ördög, de aztán odaadtam anyának, neki jobban kellett."

...........

"Nézd, Timi néni, hoztam neked piramisokat!"

...........

"Ez a tied."

(Könyvjelző, amit maguknak készítettek egy rajz órán.)

😊

Alvásklinika

kép

Este 3/4 10. Most értünk haza Pécsről, az alvásklinikáról. Ma volt ugyanis a FIT teszt, ezt este 8-kor végzik. Kismillió elektródával szereltek fel és EKG-tappancsos zsinórokkal, egy ágy szélén kellett ülnöm és lógatnom a lábamat fél órán keresztül.

Van még vissza egy vizsgálat és egy konzultáció. Addig is megpróbálok el- és átaludni...

 

Szombat- Ich lass dich frei

Egy éve és öt napja úgy fogalmaztam meg, hogy légüres térben érzem magam anyu halála miatt. Emlékszem arra az érzésre, és sosem fogom elfelejteni azt a jó 2-3 hónapig tartó első igazi, hatalmas sokkot, a felemésztő hiányt, azt a rengeteg könnyet, az álmatlan, átsírt éjszakákat, azt a szívszaggató nihil-érzést. Még nyár végén is sokat sírtam. Ahogy telik az idő, úgy tűnik, hogy anyu és mami halálával gyászolom el minden eltávozott szerettemet. Így sokszorosan fáj. De az idő múlásával egyre közelebb érzem magamhoz mindannyiukat. Eddig leginkább anyu "beszélt hozzám a fejemben", de azóta mami is, és több napja reggelente régi emlékképekkel ébredek, olyanokkal, amikre 10-20-40 éve nem gondoltam: papi, dédapám, apu... És egyre erősebb bennem az érzés, hogy ahogy élek, az nem az élet, csak egy rabszolga-mókuskerék. És nagyon hiányoznak a még élő szeretteim. Az alvásklinikán még két vizsgálat és egy konzultáció van vissza. Írtam már: szkeptikus vagyok. Nem hinném, hogy találnak szervi okot. Úgyhogy megoldom. (Folyamatosan rajta vagyok, és sikerülni is fog.) A rengeteg nem-alvás nem jár következmények nélkül. Péntekre olyan fáradt lettem, hogy szó szerint küzdenem kellett azért, hogy ott tudjak maradni a munkahelyemen. Összesen 3 óra volt a héten, ami igazán aktívan, energikusan telt: 1 egyik este, amikor eszembe jutott egy nem annyira unalmas szövegfeldolgozási lehetőség, a másik másnap reggel, amikor kinyomtattam, vágtam, gyártottam ehhez a feladathoz a szükséges dolgokat, és 1, amikor egyik este végre rászántam magam és kipakoltam a cipősszekrényt, kimostam és minden cipőt lemostam-töröltem, cipőápolóztam. És néhány 5-10 perc, amikor tudatosan megparancsoltam magamnak, hogy márpedig ezt most megcsinálod. A fennmaradó idő azzal telt, hogy vonszoltam magam egyik kell-ből a másikba.

A mindennapos melós mókuskereket egyre nehezebben taposom (nem csak én...), és amerre a "rendszer" megy, egyre kevésbé tolerálom. Azt mondják, nem a legokosabb, a legügyesebb az életképes, hanem az, aki alkalmazkodni tud a változásokhoz...

Anyu a haldoklásával és a halálával olyan dolgokat tanított, amiket amúgy sosem tapasztaltam volna meg. Azt hiszem, életem egyik legnehezebb dolga eddig az volt, amikor az utolsó estéjén leültem nála és a "beszélgetésünk" után tényleg komolyan és őszintén megkértem: menjen, nem kell szenvednie, mert minden rendben lesz és megleszünk. Azt hiszem, amíg élek, hiányozni fog. Sosem kevésbé. 

Csütörtök és cuki

Tegnap elugrottam fodrászhoz. Vagy egyenesítést kérek, vagy hullámosra szárítást, ami mindig ugyanúgy készül, de minden egyes alkalommal kicsit más. Most pont olyan, mint amit gyakran látok és mindig szerettem volna kipróbálni. Persze közel nem olyan, mint amilyen gyönyörű volt az ég, amikor odaértem a suliba reggel (és a kép nem is adja vissza egyáltalán nem):

Szokás szerint nem aludtam jól. De tegnap megálmodtam egy szövegfeldolgozás variációt, amihez a lapokat meg is szerkesztettem este. Reggel pedig 7-kor már gőzerővel nyomtattam, borítékot kreáltam. (Egész egyszerűen én sem ülök szívesen egy helyben 40-45 percig, ha a gyerekeknek kell, az már nekem is fáj. Tök egyszerű egyébként: kaptak dobókockát, a táblára kimágnesezett borítékból vették ki az adott feladatot, a helyükön oldották meg. És ha épp nem tetszett az a feladat, dobhattak maguknak újra. A színező volt a bónusz.)

Sz-on az egyik elsős kislánytól kaptam ma egy sötétben kéken világító pillangó-tetkót.

És cuki:

- Timi néni szigorú.

- Nem szigorú! Gyönyörű!

😂

..........................

Bor(rrrr!)zalmasan fáradt vagyok. És ma egész nap szörnyen fáj a fejem. Nem is ragozom, inkább vízszintbe helyezem magam lassan...