Tegnap nagyon fura napom volt. Furcsán éreztem magam, ideges voltam, nyugtalan. Ma reggel leesett: ugyanazt éreztem, amit egy éve, amikor tudtam: másnap mennem kell anyu hamvaiért. Ma már, hogy tudtam, miről is van szó, tudtam tudatos lenni és nem idegeskedni-szomorkodni egész nap.
Igen: ma egy éve mentem el anyuért. A hamvaiért a temetkezési vállalkozáshoz. Érdekes, de tisztán emlékszem az érzésre, hogy mennyire keményen meg kellett magammal beszélnem, hogy nem sírhatok, amíg el nem intézem a hivatalos dolgokat. (Egyébként -szerintem- ez is mekkora hülyeség már!) Hogy miközben bent voltam az irodában, hallottam anyu hangját, amikor tavaly december legelején elmondta, milyen legyen a temetés. Ott csengett a fülemben, hogy lebomló urnát szeretne, elmondta a színét, a formáját; hogy ne legyen koszorú, csak szál virág (...). (Mennyire kegyetlenül nehéz lehet ez egy még élő, de "halálra ítélt" embernek...) Amikor aztán "beültünk" a kocsiba, nem tudtam elindulni, csak ültem a jéghideg autóban, sírtam, és hagytam, hogy törjenek fel a könnyek, távozzon valamennyi abból a mérhetetlen bánatból és feszültségből.
Úgy volt, hogy hazaviszem hozzánk. Helyet is csináltam a komódon. És nem értettem, hogy a temetkezési irodában miért mondták a hölgyek, hogy ha nem bírom hazavinni, vigyem vissza nyugodtan, megőrzik a temetésig. De amikor végre el tudtam indulni, végül nem haza mentem, hanem anyuhoz, a lakásába. Hogy legyen ott a temetésig. A gyönyörű lakásában, a jó melegben, amit nagyon szeretett.
😔
És hogy az élet -szerintem- mennyire egyensúlyra törekszik: cukik:
"Nekem volt egy karkötőm azért, nehogy megűzödhessen az ördög, de aztán odaadtam anyának, neki jobban kellett."
...........
"Nézd, Timi néni, hoztam neked piramisokat!"
...........
"Ez a tied."
(Könyvjelző, amit maguknak készítettek egy rajz órán.)
😊
