Péntek, szösszenetek

A reggeleim mindig kómásan telnek. Vészhelyzeteket kivéve kell jó negyed-fél óra, amire tudom, hol vagyok, ki vagyok, merre kell mennem. Tegnap odakészítettem magamnak reggelre egy bögre kávét (szeretem hidegen is, másnaposan is, két naposan is). Fel is emeltem, aztán kicsúszott a kezemből és durr!, már meg is volt a reggeli program. (Mondjam el, hogy fogalmam sincs, miért, de tegnap este 10 perccel korábbra állítottam az ébresztőt?)

Még pár dolog leesett, és mire mindenért lehajoltam, bemásztam, egészen fitt lettem. (Ez persze nem igaz, de jól hangzik.)

Kinéztem a teraszon: köd. Nem kicsi. Sebaj, menni kell, ügyeletes vagyok. Ez már az a köd volt, hogy "fogalmam nincs, hol vagyok", de kipécéztem egy teherautót és biztonságos távolságból rátapadtam. Csisszre, hét nulla nullakor értem a suliba.

A tegnapi egész napos (durva) fejfájás után ma az álmossággal és a szédüléssel küzdöttem. Rengeteg (!) a munka, a rohanás, ma órát is kellett cserélnem (köszi itt is, B.!), hogy visszaérjek B-ra az általam szervezett német foglalkozásra, de nem ragozom: feszített a tempó.

(Kivételes újra elolvastam, amit eddig írtam. Megállapíthatom: szépeket írok a semmiről. Más részről: blogolok, írok, amit szeretek csinálni.)

Anyu halála előtt szempillaspirált használtam és szemöldökceruzát. Amikor meghalt, botrányosan néztem ki. Nem túlzok: éveket öregedtem. Meg persze a rengeteg stressz, nemalvás, nemevés is megtette a hatását. Teljesen véletlenül akadtam egyszer a FB-on egy olyan sminkelős videóra, ahol azt mutatták, hogy már egy nagyon icipici "smink" is segíthet egy üdébb kinézetért. Színezett hidratáló, kis pirosító, még kb 2 dolog. Nem gondolkodtam: bementem a DM-be és megvettem. Nem volt egy vagyon. Elkezdtem használni. (Még párszor meg kellett nézzem a videót, mert -akkor- 49 éves létemre még nem használtam BB krémet sem.) Amikor sikerül jól "sminkolni" (az egész 3-5 perc), sokan megjegyzik, milyen jól áll. Ezek szerint megéri azt a reggeli 3-5 percet.

B-on egy olyan mini kereszteződésben kell kihajtanom a bolt előtt az útra, ahonnan nem látni, ha jobbról jön valami. Mindig megállok (pedig stop tábla sincs), aztán nagy gázzal kikanyarodok. Ma volt egy megérzésem: várj egy kicsit! Aztán gyorsabban kanyarodtam, mint szoktam. Mert éreztem, hogy amint belenézek a visszapillantó tükörbe, látni fogok egy autót. Ott is volt a "seggemben".

(Ha életem során többször hallgattam volna a megérzéseimre,  nem így nézne ki az életem. De nehéz hallgatni rájuk akkor, amikor sokszor "nem jót" érzek meg előre.)

Jaj, írhatnék még, annyi minden történt ma is, a héten is kint is, bent is, de hallgatok a józan eszemre és elteszem magam holnapra.

Barbara napja

Amit a svábságról tudok, óriási részben a nagymamámtól tanultam. Ő ebben élt, a népcsoport hagyományait, dalait, szokásait átadta a gyerekeinek, aztán nekünk, unokáknak is. Én pici koromtól fogva fogékony voltam rá, a véremben van ez a kultúra. Mami mesélte anno, hogy Barbara napján gyümölcsfa ágat szoktak vágni a kertből, vázába tették, ez karácsonyra kivirágzott. Nemzetiségi németből ez tananyag is alsóban. Ma minden órán elmondtam, amikor felírtuk a dátumot a füzetbe.

Tavaly ilyenkor nem jutott eszembe a Barbara nap. Mert tavaly ilyenkor egy kegyetlenül nehéz napot éltünk meg anyuval.

(A húgom kérdezte a múltkor, miért ezek az emlékek. Mert még tisztán emlékszem dátumokra, történésekre, látom magam előtt, mintha egy filmet néznék. Egy-két év múlva már nem fogok emlékezni a dátumokra, és biztosan nem maradnak meg ennyire kristálytisztán az emlékek sem. De most még, amikor még nincs egy éve, hogy anyu elment, úgy érzem, ha felidézem ezeket az emlékeket, már tudatosan helyre tudom tenni. Persze most még nem megy érzelem és sírás nélkül, de jövőre már biztosan.)

Késő délután volt. Anyut kitoltam a konyhába, mert jött Dr. T., a hospice orvos, akit anyu (is) nagyon-nagyon kedvelt. Beszélgettek. Közben csörgött a telefonom. Felvettem. H. doktornő volt, anyu mohácsi onkológusa. Anyu leleteit kérte. Átküldtem. Pár perc múlva csörgött anyu telefonja. A szobájában. Bementem, felvettem. Újra H. doktornő volt, azt mondta: nincsenek jó hírei. Átmentem a nagyszobába, a legtávolabb a konyhától és suttogva beszéltünk. Elmondta, hogy anyu állapotának semmi köze a 3 évvel ezelőtti emlő rákjához, ez egy másik, egy új, egy vese rák, totálisan áttétesen. Hogy ő nem tenné már ki újabb vizsgálatoknak, biopsziának, mert annyira előrehaladott, hogy már minden csak újabb, fölösleges kínzás lenne. Hallottam, ahogy anyu beszélget a doktor úrral, a másik fülemmel pedig H. doktornőt a telefonban. Az agyam lázasan kattogott, és végül megkérdeztem: Doktornő, mire készüljünk? H. doktornő végtelenül empatikusan mondta: Legfeljebb 1-másfél-2 hónapunk van. Kérte, hogy minél előbb rendezzük el anyuval a hivatalos dolgokat, mert napról napra romlani fog az állapota. Mondtam neki, hogy Dr. T. épp itt van, kérte, hogy adjam át neki a telefont. Konzílium anyu konyhájában. Nem vagyok full kezdő az orvosi szakkifejezések terén, nagyon nagy részét megértettem annak, amit beszélgettek. Anyu csak ott ült, én pedig mászkáltam fel-alá, igyekeztem nem sírni, ép elméjűnek maradni, és azon kattogtam: megmondjam-e anyunak. De hogy lehet megmondani az anyukádnak, akit nagyon szeretsz és akivel nagyon szoros a kapcsolatod, aki végigcsinált már egy emlő tumor műtétet és sugárterápiát, hogy 1-másfél-maximum 2 hónap múlva meghal??

Az adventi koszorún égett az első gyertya. Amint Dr. T. elment, anyunak beadtam a következő adag fájdalomcsillapítót és letettem pihenni. Ültem mellette. Az első adventi gyertya lángját néztem. Lázasan dolgozott az agyam azon, hogy vajon elmondjam-e anyunak az újabb hírt. Hogy elmondhatom-e, el kell-e mondanom. Elszenderedett. Felhívtam a húgomat és elmondtam neki a fejleményeket. Hogy nem biztos, hogy a negyedik gyertyát is meggyújtjuk.

Ma, a 2024-es év Barbara napján voltam a Davinci Klinikán 3 éves műtéti kontroll vizsgálaton. Koppán professzor tünemény volt, mint mindig, amióta csak ismerem. Megkérdezte, hogy vagyok. "Nőgyógyászati szempontból jól." Megvizsgált (nagyon gyors, nagyon tudja, mit csinál), közben mondta, amit lát. Minden negatív. Elmondta, hogy látja: a menopauza ellenére nem vagyok elhízva, mondta, hogy nagyon fontos a táplálkozás. Kérdezte a vérnyomásomat és kérte: néha méregessem, meg szokott szaladni a változókorban. Megkérdezte, megbántam-e a műtétet. Mint ahogy az első és a második éves kontrollon, most is elmondtam: az életemet mentette meg. Legszívesebben megöleltem volna. Mert aki ismer, aki közvetlen kapcsolatban volt velem az a szenvedős 30 év alatt, mindenki azt mondaná: tényleg megmentette a műtéttel az életemet.

(M-nak köszönöm, hogy elvitt ma Pécsre annak ellenére, hogy iszonyatosan fáradt volt a hajnalos műszak után.)

Advent 1. vasárnapja

Egy meseszép fénykép. Mindent elmond.

Rajta anyu egyik adventi koszorúja. Mindig ő készítette, minden évben más fajtát, imádott kreatívkodni.

Ez pedig az én néhány adventim.

Ez itt anyu 2022-es koszorúja, az első és utolsó, amit Mohácson készített.

Tavaly már a húgom rakott össze egy egyszerű, cuki díszt, csak hogy legyen valami. Anyu ekkor már határozottan úton volt a szivárvány-hídon.

Ez az én ideim. Az alapja anyué, még együtt vettük tavaly ősszel az Oázisban.

Ma nagy-túráztam. Szorított az idő, időben haza akartam érni. Most csak Hőgyész...

... és Tamási.

R-nak is gyújtottam gyertyát (és kisírtam a szememet...).

Ugye siettem volna haza. Hát annyi vizet ittam vezetés közben (olyan melegem volt hazafelé rövid ujjúban, hogy be kellett kapcsoljam a hűtést...), hogy 3x meg kellett állnom...

Ezer lenne itthon a dolog, de azt hiszem, nem kezdek bele semmibe. Inkább korán megyek pihenni, holnaptól megint húzós hét jön...

Kemény...

Szerda. Munka. Elaludtam. 4.20-kor voltam mosdóban, aztán beájultam. Kapkodás, sulinap a két faluban. Babarcon kezdtem, aztán Szajk, majd vissza Babarcra, tanítói műhelymunka. Irtózatosan fáradtan. Kemény.

Csütörtök. Munka Babarcon, majd Szajkon. Elkéretőztem 20 perccel előbb az utolsó órámról, mert 1-től továbbképzésem volt (online). Rohanás haza (hja, max 60-nal...), gyors mosdó, majd gyorsan összeállítottam a tízóraira vitt dolgokat (12.55-kor...), és már léptem is be a Teams-be. Kamera kikapcs, a továbbképzés elején megettem a kajcit. Az első és egyetlen szünet 3 óra ülés után volt, hát bocs, de ez szó szerint egészségtelen és kínzás... (Öt órás volt egyébként.) Kemény...

Aztán vacsit főztem. Kemény...

Péntek. Héttől háromig fullosan munka. A sok-sok ölelés, az, hogy az "új" sulis gyerekek is egyre többször jönnek beszélgetni, mesélni, vagy hogy az egyik kislány ilyen táblaképet rajzolt nekem (pedig nincs is szülinapom, ezt ő is tudja, mert egy napon születtünk (jó pár év különbséggel)) segít abban, hogy ne adjam fel. Kemény...

Ma délelőtt lightosan voltam. Filmet néztem, közben (mivel nem bírok sokat ülni) tettem-vettem (terasz-virágok, kis reggeli tízkor...), és elolvastam a tavalyi blogomat november 30-tól vízkeresztig. Sokat sírtam, és rájöttem: az én döntésem, hogy meddig érzem ennyire nyomorultul, szomorúan, megsemmisülve magam. Még mindig hagyok időt magamnak. (De azért kemény...)

Elő akartam szedni a karácsonyos dolgokat, valami egyszerű adventi koszorút készíteni, de nem volt hozzá lelkierőm. Egy ilyesmi koszorú tökéletes lenne. :)

(Lehetne cicánk, de rengeteget lenne egyedül, az pedig kínzás. Kemény...)

Délután főztem (zöldségkrémleves, bundáskenyér), ebédeltem, aztán készítettem egy desszertet (piskóta, puding, tejszínhab, rumos mazsola rétegezve) M-nak, akinek ma van a szülinapja.

Holnapra nagy túra a terv. És nagyon hálás lennék pár hét munkamentességért, hogy kicsit előre tudjak készülni órákra és hogy pihenhessek egyet. Kemény...

Ma

 Két éve maminál voltam anyuval az otthonban. Aznap (is) hihetetlen sztorikat mesélt. Anyunak rózsát hoztam a hőgyészi háztól a mohácsi lakásába.

Tavaly anyuval előkészültünk a másnapi betegszállítós CT- vizsgálatra.

Idén ma reggel elaludtam. Nagyon későn mentem aludni (hajnali 1-kor még cipőt pucoltam), reggel szólt az ébresztő, kinyomtam, aztán visszaaludtam. 7 óra előtt ébredtem... Volt kapkodás, de nem ez a lényeg. A nem-alvás kezdi megtenni a hatását. Kegyetlen... Ráadásul ma délután a tanker felkérésére tanítói műhelymunka keretében "előadást" kellett tartanunk sok iskolából kollégáknak, amire rám került a sor, már a nevemet sem tudtam... Ez is mindegy, mert tudatosan lépéseket teszek a nem-alvás ellen. Muszáj. 

Beszéltem ma a húgommal, aki aggódik értem. Megértem. És jó volt hallani a hangját. (Az üzeneteim nagy részét olyan 1-2 hétre rá olvasom és válaszolom meg, egyszerűen nincs rá energiám.)

MUSZÁJ pihennem, MUSZÁJ aludnom, MUSZÁJ kitalálnom, hogyan segítsek magamon, MUSZÁJ magamat az első helyre tennem. És tudom: meglesz a megoldás.

Kedd, nehéz, mami...

Ma kaptam. :)

Ma dobozoltam.

Dolgozom.

• Borzalmasan későn megyek aludni mindig.
• Borzalmasan keveset alszom. A mait pontosan meg tudom mondani. 4.20-ig bóbiskoltam és fent voltam. 4.20-kor elmentem mosdóba, aztán beájultam, még álmodtam is, 5.20-kor ébredtem.
• Kegyetlenül (!!) kemény a munka. Szusszanásnyi idő sincs a napi 7-8-több órában. Képtelenség minden órára felkészülni.
• Anyu sokszor eszembe jut, de napközben jól kezelem. Ami nehéz: nem akkor sírni, amikor kellene. Általában nagyon késő este (éjjel) van rá lehetőségem. Persze nem minden nap. De nehéz elfojtani, visszatartani.
• Borzalmasan fáj a jobb vállam. (Ez sok éves történet, és sajnos csöppet sem javul. Azon kívül, hogy kenem gyógynövényes krémmel, mást mondjuk nem is teszek érte...)
• Volt 2018-ban egy "kéz-balesetem". A hatalmas szélben visszacsapódott a kocsiajtaja és telibe találta a jobb kézfejemet. A mai napig nem múlt el a hatása. Olyannyira fáj a kezem (az ujjaim csontjai főleg), hogy majd' bepipilek. Sokszor a tollat nem bírom el, és olyan, amit a kicsiknek (2. osztály) előírok a füzetben, mintha egy százéves bácsika írta volna...

Tavaly ilyenkor talán utoljára főztem anyunál. Már borzasztóan rosszul volt, minden perces figyelmet követelt. Akkor még nem fogtam fel, mit jelent, ha valaki haldoklik. (Hogy is lehet ezt felfogni?...)

Drága mami, ma fél éve láttalak utoljára. 

Tudtam, hogy meg fogsz halni, maximum 3 napot "jósoltam" neked. Ma nagyon sokszor eszembe jutott ez a nap. Amikor utoljára érintettelek, amikor utoljára fogtam a kezed, a pergamen bőrödet, amikor utoljára adtam puszit, amikor még utoljára beszéltem hozzád és végül elmondtam, hogy anyu, a kislányod, meghalt... Olyannyira vágytál a Holdon túlra...

Mami, olyan büszke lennél rám... Tapsikolnál, amiért csinosan öltözöm, elmorzsolnál pár könnycseppet, ha látnád, hogy a segítségeddel írt könyvemből tanul egy tanítványom két dalt a német népdaléneklési versenyre. Nem örülnél, ha látnád, mennyire szomorú vagyok, mennyit szenvedek a halottaim miatt. Neked is megígértem, hogy megleszek, jól leszek. Így is lesz, csak kell még egy kis idő. (...) Te is tudod, hogy idén már öt halottam van. (És négy fogamat is elvesztettem, a kocsimat eladtam és anyu lakását...)  Jaj, Mamikám, annyira szeretlek...

(Egy ilyen blogbejegyzés megírása több óra, több dl könny, több papírzsebkendő...) (És muszáj aludni mennem, holnap kemény munkanap, plusz egy délutáni tanítói műhelymunka, amit mi tartunk a babarci kolléganőimmel...)

Az utóbbi pár nap

A suliban rengeteg a dolog. Roppant hosszúak, zsúfoltak a munkanapok, megint volt (most a szajki suliban) esti szülői a leendő elsősök szüleinek, jövő héten lesz egy műhelymunka és egy öt órás továbbképzés is.

Legalább sokszor látom a lemenő nap szép, őszi fényét.

Az egyik kis tanítványom megnyerte a Szekszárdi Német Színház országosan meghirdetett rajzversenyét. :)

Pénteken munkából haza, aztán érkeztek a vendégeink Orosházáról és Paksról.

Közös vacsi.

Majd közös Mini.

Szombaton kis Pécs.

Délután teremdíszítés, hang- és fénytechnika bekészítés, kajci, italok, M. tartott az edzőtársainak és vendégeinknek egy zenés-táncos bulit.

Nagyon jól éreztem magam, hajnali 3-fél 4-ig táncoltunk, énekeltünk.

Reggel alvás kb 9-ig, majd vissza a terembe: elpakolni, takarítani. Párat fordultunk a harmadikra a cuccokkal, és még mindig maradt az autóban.

És... letört egy újabb fogam...

Fáj minden porcikám, olyan izomlázam van, hogy örülök, ha holnap le tudok battyogni a harmadikról a parkolóig. 🙃

 

Alvásklinika

Harmadik kör (Az első  a szülinapomon volt, augusztus 26-án , a második október 8-án. És az egész áprilisban kezdődött...). Nincs alvási apnoém. (Vannak eltérések a leletben, de semmi nem kóros.)

További vizsgálatok lesznek, január közepére (FIT teszt) és végére (ENG vizsgálat) kaptam időpontokat és kell még egy labor.

Őszintén: semmit nem várok tőlük. Az eddigiek alapján szervi/fizikai bajom nincs, és ez jó. Pontosan ugyanaz az érzésem, mint amikor a felfúvódásom (és mellette kismillió gond) miatt jártam orvostól orvosig (nőgyógyászok, urológia, gasztroenterológia, endokrinológia, sürgősségi...), és a végén L. bácsi segített akupunktúrával annyira, hogy élhetőbb legyen az életem, majd végül sikerült magam diagnosztizálnom az endometriózist (nem volt könnyű, sok-sok évbe telt, de hát nem vagyok orvos...). Ha januárban negatív lesz minden lelet (márpedig szerintem az lesz), befejezem a felesleges orvosi köröket és ráfekszem újra az öndiagnosztikára...

Csakis előre... :(

 "minden betegnek joga van az egészségi állapota által indokolt, megfelelő, folyamatosan hozzáférhető és az egyenlő bánásmód követelményének megfelelő egészségügyi ellátáshoz. Az egészségügyi ellátáshoz való jog az életmentő, illetve a súlyos vagy maradandó egészségkárosodás megelőzését biztosító ellátást, a fájdalom csillapítását, illetve a szenvedés csökkentését is jelenti.

Az egészségügyi ellátáshoz való jog akkor megfelelő, ha a vonatkozó szakmai, etikai szabályok, irányelvek betartása megtörténik. Folyamatosan hozzáférhetőnek kell lennie az ellátásnak és a beteg egészségügyi állapotának megfelelő ellátási szinten, például az alapellátásban, a járó- vagy fekvőbeteg-ellátásban kell az adott ellátást biztosítani.

A betegnek joga van ahhoz is, hogy tájékoztassák őt arról, hogy amennyiben az adott egészségügyi szolgáltatónál nem részesíthető az egészségi állapota által indokolt legrövidebb időn belül a szükséges ellátásban, akkor mely egészségügyi szolgáltatóhoz fordulhat, ahol biztosítható számára az adott ellátás."

Részlet az egészségügyi törvényből. És anyu esete (is) bizonyíték arra, hol tart ez az ország, hogy papíron minden hiperszuper, előre megyünk... Anyunak 2023. október 30-án kértünk segítséget a szekszárdi onkológián. Anyu január 6-án meghalt. Az onkológiáról 2024. tavaszán hívtak, hogy anyu "a főorvos úr kifejezett kérésére" menjen be vizsgálatra. Nem ragozom. Ez az ország maga a szégyen (és nem csak ezen a téren ).

Vasárnap: sok minden egyben

Egy éve ilyenkor anyu már borzalmasan szenvedett. És először mondta ki: feladom. Munka mellett voltam nála szinte mindig, kezdtem szétforgácsolódni és kicsit beleőrülni abba, hogy nem kapunk segítséget.

Három éve a műtét után már tudtam sétálni.

Megjegyzés: foglaltam időpontot a Davincibe műtéti éves kontrollra. Kemény 55100 pénzembe fog kerülni...

Öt éve halt meg Cicmó.

Nyolc éve bevérzett a szemem.

Ma is ködös nap volt. Anyu Terézkéje csodaszép vörösben pompázik.

Reggel nem felejtettem el mérni magam, nincs változás a múlt hetihez képest. Konkrétan csoda is lenne, ha változott volna bármi lefelé, mert roppant össze-vissza táplálkoztam. (Arra tényleg nagyon tudok figyelni, hogy ballanszban tartsam a mennyiséget.)

Ma roppant tevékeny napom volt. Sok apró házimunka elvégzésre került, készültem a sulira (muszáj volt, mert kedden nem vagyok, alvásklinika, az anyagot meg össze kellett raknom), kicsit pihentem is (részletekben megnéztem két részt a sorozatomból). És este dobozoltam holnapra:

Reggeli: rántotta, paprika, pur kenyér.

Ebéd: szendvics.

És viszek teát is a reggelihez.

.......

Meghozok apró döntéseket magamért. Hogy jobban legyek. Tényleg apróságok, de valahonnan el kell indulni.

 

Szombat

Kettő...

...négy...

... és öt éve is dobozoltam ezen a napon...

... nyolc éve málnás piskótát sütöttem. Hát irigylem az akkori önmagamat, utánzásra méltó.

Tavaly pedig -simán emlékszem rá- megvolt az első idegösszeroppanásom.

Anyut még mindig nem hívták vissza a szekszárdi onkológiáról, több mint két hét után sem. Anyu azt kérte, várjunk még, biztosan hívni fogják, de napról napra rosszabbul volt és nőttek a fájdalmai, nem várhattunk, kérése ellenére szó szerint minden követ megmozgattunk a segítségért. Már ragasztottuk a tapaszt, ami sajnos nem hatott, és amitől reggelente kegyetlenül rosszul volt. Nem teljes gyomortartalmat hányt (bár ilyenkor már szinte nem evett), órákig ökölődött, de azt is szó nélkül tűrte. Muszáj volt elérni egy onkológust, egy éve ezen a napon próbálkoztam elérni Mohácson, munkanapon, és amikor végre felvették, elhajtottak: nem tudnak időpontot adni. Ekkor sírtam el magam először (a tanáriban). Nem elsősorban azért, mert Magyarországon élünk, ahol semmi, de semmi nem úgy működik, ahogy kellene, ahogy lehetne, hanem mert én napi szinten láttam anyu borzalmas kínjait, a szemem előtt haldoklott, és én sehogy nem tudtam neki segíteni. 

A blogom életem felszínének csak egy nagyon vékony hártyáját engedi megmutatni. Mindaz, amit leírok, főleg a "rossz", a "nehéz" dolgok, többszörösen hatványozható: a félelmeim, a fájdalmaim, az elakadásaim, ami a munkámról írok. Régebbi bejegyzéseimet olvasva sokszor az érzem: már egyáltalán nem tudok írni, fogalmazni. De az élet több területén ugyanezt érzem: nem tudok már főzni, nem tudok tanítani, nem tudok vezetni, nem tudok kapcsolódni emberekhez, nem tudok már semmit. 

Gyakran látom magam "felülről", "kívülről". Ilyenkor két gondolat fogalmazódik meg bennem határozottan. Az egyik: Timi, dönthetsz. A másik: valahol mélyen megvan benned az erő mindenhez. 

Mostanában hajnaltól tudok aludni, de leginkább reggelente. Előfordult a héten, hogy nem hallottam az ébresztőt és M. keltett. Az elalvás nehéz. Szapora a pulzusom/nagyon erősen ver a szívem, és megállíthatatlan vízesésként robognak a fejemben a gondolatok, szemem előtt a képek. Sokszor látom anyut olyan -nehéz- szituációkban haldoklása idejéből, amikre már nem is emlékeztem. És persze azokat a jeleneteket is, amik tisztán a szemem előtt vannak. Annyira fáradt vagyok ilyenkor már, hogy nem vagyok képes az antistresszen tanult légzéstechnikát sem alkalmazni, és gyakran csordogálnak a párnámra könnyek is. Amire elaludnék, melegem lesz, begörcsöl a lábam, köhögnöm kell, szomjas leszek, mosdóba kell mennem, érzem a matrac redőit...

Főleg munkanapokon irtózatosan elfáradok. Csütörtökön szabin volt Szajkon a ped.asszisztens, azaz az év eleji helyzet állt elő, mindent is kellett csinálnunk. Akkor azt mondtam: ha ez mindig így lenne, eljönnék, mert egyszerűen nem bírnám.

Pozitívum: a munkában van egy dolog, amit mindig úgy szoktam csinálni (van köze a "nem csinálok segget a számból" szituhoz), de egyszer (egy tanuló nézőpontját figyelembe véve) megfogadtam, hogy többször-úgy-soha. A héten is előállt egy hasonló szituáció, és én kezdtem volna, ahogy szoktam. De eszembe jutott a korábbi történet és hogy mit fogadtam meg, így nem tettem meg. Ez másnak apróság lehet, de nekem nagy szó, hogy tudok változtatni a megszokáson, hogy tudom még jobban a gyerek érdekeit figyelembe venni, és nem utolsósorban nem okozni ezzel lelkiismeret-furdalást magamnak. 

Pozitívum még, hogy tudok néhány kis dologban tudatos lenni. Például nem csinálom meg (apróságokra gondolj) más dolgát, nem segítek, ha nem kérik, még magamban sem formálok véleményt apró-cseprő dolgokról, mert egyáltalán nem biztos, hogy jól látom-e a helyzetet és az sem, hogy az amit jónak gondolok, az jó.

Nagyon élvezem az időjárást: a hűvöset, hogy lehet levegőt kapni, hogy aludhatok nyitott ablaknál. A nyár, a hőség, a klímahasználat szörnyen megviselt.

És anyu büszke lenne rám, mami pedig tapsikolna örömében, hogy most pl. egész héten igazán "csiniben" jártam dolgozni.

(Mára ennyi. Órák óta írtam ezt is részletekben.)