CSak úgy ;)

 

Hétfő

Három éve ezen a napon voltam 13 napos műtött. Anyu volt velem, literszámra főzte nekem a tojáslevest, akkor szerettem meg igazán, addig nem nagyon ettem meg.

Két éve utoljára készültem Hőgyészre, hiszen pár nap múlva anyu költözött Mohácsra.

Egy éve vettük anyuval a matracát. Amin aztán rá két hónap és 9 nap múlva meghalt. Már amikor a boltban voltunk, nagy fájdalmai voltak. Emlékszem, hosszú percekbe telt, amíg a nagyon közeli parkolótól eljutottunk a bejáratig. És már ott fáradt volt. Két lépésre a bejárattól volt ott egy szék, azt mondta: na, ezt kipróbálom, és leült. Pihent kicsit, aztán elindultunk az üzlet hátsó részéhez, a matracokhoz. Ott újra leült egy ágyra. Én vettem le neki a különböző matracokat, az ágyra terítettem, csak a kezével simítva ás kicsit megnyomva próbálta és választotta ki. És megvette a karácsonyfát is, ami nagyon megtetszett neki.

Egy éve még főztem neki is, bár akkor már keveset evett. 

Ma -a közvélemény szerint- az őszi szünet első napja van. Kívülről nem látszik, de dolgoztam szombaton is (n.a.t tanfolyam) és bementünk vasárnap is (n.a.t vizsga), csupán azért, mert a 4 szüneti napra 2 nap szabadságot kaptunk, a többit le kellett dolgozni. (Örülök, hogy a hétvégét választottuk, így egyben marad az utána jövő hét.)

Mára hosszú listám volt. Este fél 5-re végeztem is. (Időpont intézés orvosi vizsgálatra, autógumi csere, bolt, kocsimosás-porszívózás, egyebek.)

Holnap pulmonológia (fél éves kontroll), este pedig előadás Pécsett. Szerdán valószínű temető-nagy-kör. (Aztán jövő héten szerdán újra, R. temetése Tamásiban. :( )

Amikor megfordul a világ

Egy éve október 27-én végre hajlandó voltál orvoshoz menni a derékfájásoddal. Akkor, amikor már szinte nem tudtad ellátni magad és a legerősebb, derékfájásra még felírható fájdalomcsillapító maximális adagja is kevés volt. M. vitt el, mert én dolgoztam. Sokáig ott voltatok, ultrahangra is mentél, az eredménnyel vissza a háziorvoshoz. A doktornő behívott a vizsgálóba és becsukta az ajtót. M. akkor már sejtette, hogy valami baj van. Kijöttél, a doktornő azt mondta: fel kellene keresned az onkológust. Te nem értetted. Munka után hozzád mentem. Elolvastam az UH leletet és megállt bennem az ütő. Sírni szerettem volna, de nem tudtam, és egy hang sem jött  ki a torkomon. Mert elolvastam azt a három betűs rövidítést, amitől mindenkit kirázna a hideg: "met.". Kattogott az agyam: metasztázis, áttét, rák, miért?, vége, talán?, van remény?, rák... újra?!... Hazajöttünk M-val. Itthon sok idő után tudtam elmondani M-nak: anyu áttétes rákos. Csontáttét, amennyit értettem a leletből. Olyan voltam, mint akit leforráztak, aztán leöntöttek hideg vízzel. Csak ültem és nem tértem magamhoz. M. rábeszélt, így visszamentünk hozzád, hogy elmondjam, mi áll a leletben. A konyhában ültünk. Nem festettél jól, óriási fájdalmaid voltak, nagyon fáradt voltál. Csak ráztad a fejed és még mindig ott tartottál, hogy nem éred, miért kellene neked onkológus. Minden bátorságomat és lélekjelenlétemet összeszedve elolvastam neked a leletet és elmondtam: itt áll ez a rövidítés: met. Ez azt jelenti: metasztázis, áttét. Sokszor elmondtam, de nem voltál képes felfogni. Mert hogy is lehet felfogni a lehetetlent... És akkor még nem is tudtuk, hogy ez a diagnózisok közül a "legenyhébb" volt.

Aznap nem voltam képes a blogban sem írni róla.

Attól a naptól máig nem aludtam végig egyetlen éjszakát sem.

Az a nap felforgatta mindkettőnk és még sokak világát. 

Azon a napon még én sem tudtam, hogy elindultál a szivárványhíd felé... 

Eredmény 4. hét

 

Lassan egy éve...

Drága anyukám, két éve ilyenkor egy heted volt még Hőgyészen, aztán költöztél Mohácsra. Addig már mindent összecsomagoltál, két élet holmiját nézted és válogattad át, szortíroztad, dobozoltad, elajándékoztad. Mamiét és a sajátodét. Csak mostanában kezdem felfogni, mekkora fizikai és lelki erőt kívánt ez tőled. Habár segítettem, amennyit csak tudtam, embertelenül nehéz lehetett. A lelki oldalt megspékelte az is, hogy azon a nyáron adtuk otthonba mamit. Az anyukád került otthonba úgy, hogy apukádat már régebben, a bátyádat csak abban az évben vesztetted el. 

Lassan egy éve, hogy elkezdődött a borzalmasan hosszúnak tűnő, elviselhetetlenül kemény utazásod a szivárványon túlra. Holnap lesz egy éve, hogy megkaptad az első diagnózist, amikor én már tudtam, hogy valami új, valami félelmetes vár rád és rám is.

Egyre többször eszembe jutnak a múlt év eseményei. Hogy egy éve ezen a napon már mennyire vártam, hogy orvoshoz mész holnap, reméltem, hogy kapsz egy jó gyógyszert a derékfájásra, bár sejtettem, hogy más áll a háttérben, hiszen ekkorra már szinte alig tudtad ellátni magad.

25-én még jött érted N. és elvitt Szekszárdra a hőgyészi ház eladásának utolsó aláírásai miatt az ügyvédhez. Ekkor már nem tudtál volna kimenni a pályaudvarra és buszozni. Annyira erősen megmaradt bennem, ahogy aznap este ültünk a teraszodon. Nagyon fáradt voltál, alig beszéltél. Aztán egyszer csak pityeregni kezdtél és azt mondtad: most már jöhet, aminek jönnie kell...

Mai cukik

 

"Kicsit mérgesre sikerült, pedig nem úgy akartam". :)

...........

Német óra B-on a kicsikkel. A Fliegerleidet éneklik-mutogatják, de a refrénnél a két elsős kislány nem akarja megfogni a többiek kezét, csak emelgetik a hónuk alá tűrt karjaikat. Kérdezem tőlük: "Ich nehm dich bei der Hand?", mire ők totál komolyan: "De mi kacsák vagyunk!".

(Eszméletlenül cukik voltak, idén talán először nevettem szívből. Nagyon, nagyon csípem a kreatív gyerekeket.)

Szerda

Mérhetetlenül hálás vagyok a mai piros betűs ünnepért és elsősorban (mea culpa) azért, hogy nem kellett menni dolgozni, nem kellett időre felkelni.

Délelőtt itthon, főleg házimunka, pakolás.

Délután M-val Pécs, Malomvölgyi tó.

Aztán Frei kávé. A Király utcában. Ahova mindig is nagyon szívesen jártunk és ahol már nagyon régen voltunk. A régi barista csapatból már csak T. dolgozik ott, nagyon örültünk neki és ő is nekünk. Tudta, hogy a Cannes-i fagylaltkávét sok habbal szeretem.

És úgy is kaptam. :)

Második körben Kubai espresso-t ittam, egyik nagy kedvencem. (Persze mindkettőt koffeinmentesen.)

Itt úgy érzem: otthon vagyok.

Itthon aztán dobozoltam 2 napra.

Reggeli: rántotta (most provance-i fűszerekkel), paprika, kenyér.

Tízórai: szendvics.

Ebéd: spenótfőzi (M. érdeme) és főtt tojás.

Eredmény 3. hét

 

Napi cuki(k)

 "(X) - Minden tanító néninek van varázsereje. Mert a múltkor a B. néni mögöttünk jött, mégis előbb odaért, mint mi, pedig nem előzött! Timi néni, honnan van a varázserő?

(én) - Hááát jó, akkor elárulom: a tanítóképző főiskolán volt egy olyan tantárgyunk, hogy "Varázslat".

(Y) - Akkor te vagy Hermione? Vagy Harry Potter?

(X) - Nem! Timi néninek az a varázsereje, hogy kedves és türelmes. Nagyon."

...........

Ezt is ma kaptam:

Valaki átkelt a szivárványhídon

Óvodás korunk óta ismertük egymást. Egy osztályba jártunk nyolc évig általános iskolában. Közel laktunk, hozzátok jártam zongorát gyakorolni, vasárnaponként jöttél hozzánk és együtt mentünk misére. Aztán kicsit másfelé sodort minket az élet. Az osztálytalálkozókon találkoztunk. És úgy beszélgettünk, mintha tegnap hagytuk volna abba. Felnőttként megint szorosabb lett a kapcsolatunk. A könyvelőm is lettél. Az utóbbi pár évben gyakrabban beszélgettünk. Amikor először lettél rákos. Amikor másodszor és harmadszor... Elmondtad, szerinted miért kaptad ezeket a betegségeket. Hogy szerinted (is) minden lelki eredetű. És hogy sejted, sőt néhány dologról tudod is, mi válthatta ki. Dolgozni kezdtél magadon, pszichodrámára jártál. Pár hónapja már szinte napi szinten kapcsolatban voltunk. Negyedszer lettél rákos. Áttétekkel. Végig optimista maradtál, habár talán valahol mélyen te is tudtad: ennek most nem lesz jó vége. Minden érdekelt veled kapcsolatban és mindenről írtál: milyen érzés vért kapni, milyen a kórházban, ahol jó pár napja vagy, de orvost még nem láttál... Még múlt héten is. Írtad, hogy olvastad a blogomat, ne is írjak többet, mindent értesz. Nem adtad fel, eszedbe sem volt a halálra gondolni. Emelt fővel, bátran viselted, bármi történt. Nem válaszoltál, így ráírtam az öcsédre. Tegnap este azt válaszolta: óráid vannak hátra. És ma reggel azt írta: elmentél.

Drága R., hálás vagyok, hogy ismerhettelek, köszönök mindent, amit tőled tanulhattam, köszönöm, hogy rávilágítottál, mi a fontos az életben és mi nem, köszönöm, hogy az életem része voltál, és emlékezetemben és a szívemben maradsz, amíg világ a világ.

Vasárnap

Álomszép volt a reggel.

Összepakoltam...

... és reggeli után átautóztam Hőgyeszre, keresztanyumhoz. Most csak másfél órát voltam, indultam tovább.

Hőgyész, temető.

Tamási, temető.

Mielőtt indultam volna haza, eszembe jutott, hogy apu édesapja nem messze van eltemetve. Akkor irány Nagyszokoly.

Utoljára kislányként jártam itt. Méghozzá olyan kicsi voltam, hogy Ildi babámat is hoztam magammal. Emlékeztem arra, hogy a Skodával az út szélén álltunk meg. Arra is, hol mentünk be. A sírkő képe már nem volt meg, sőt azt sem tudtam, gondozza-e valaki, egyáltalán meg van-e még váltva.

Emlékeztem, hogy a sír egy nagy diófánál van. Végigjártam a temetőt, nem találtam. "Istenem, segíts megtalálni!"- sóhajtottam. Indultam előről, az emlékeim nyomán. És igen! A nagy diófa már nem áll, kivágták, de a sarjai ott vannak. Kis diófa most. Amint megláttam, a szemem sarkából egy magányosan álló sírkövet is észrevettem. Az apai nagypapám!

Ráborultam a fejfára és csak sírtam. 

Mivel szerszámom nem volt, kézzel kigazoltam egy kis részt és gyújtottam egy mécsest az emlékére.

30 évesen halt meg, apu pár hónapos volt, ő sem ismerte. De a nagyapám volt. A génjei itt vannak bennem. Tartoztam neki ennyivel.

Ha nem is hosszú, de hétvége

Embertelen a tempó a munkahelyen. Gyereknek, felnőttnek egyaránt. Brutális a daráló. Kicsi és nagy szenved. Aki eddig nem égett ki, azzal most megtörténik. Aki bátor és eddig nem tette, most menekül. Aki marad, egyre többször nyúl pót szerekhez. És egyre gyorsabban megy tönkre. Eltűnik a mosoly, kevesebb a jó szó, a türelem, nincs idő az öngondoskodásra, a családra, a napi minimum 8-9 (sokszor 10-12)  órás munkanapok után/miatt képtelenség eljutni bankba, irodába, ügyet intézni... Kegyetlen ezt látni és benne lenni.

A héten két nagy (és több kisebb) "döbbenet" ért, amit nagyon nehéz zsebre tennem. Még a kollégáimnak is, pedig nem rájuk hullt az "áldás". Emellett anyu miatt rengeteget sírtam (borzasztóan nézek is ki). Persze volt néhány cukiság is. Például németen.

(Színek gyakorlása.)

(Ház témakör gyakorlása.)

Csütörtök éjjel hirtelen elhatározással foglaltam egy szobát az egyik kedvenc helyemen.

Pénteken hajnalban bedobáltam pár holmit a kis börcsimbe, betettem a csomagtartóba. Fél hétkor indulás Szajkra, 7-től ügyelet. 2. óra után át Babarcra, ott három tanóra (*2, mert ugye összevont), háromig felügyelet. Amikor 3 után bementem a tanáriba, leültem és úgy éreztem, menten elalszom. De várt még rám másfél óra vezetés. Habár tudom az utat, bekapcsoltam a navigációt, hogy "beszéljen", nehogy elaludjak.

Felmentem a szobába, ledőltem, hogy megnézzem a filmet, amit már csütörtökön akartam (csak nem volt hozzá energiám, pénteken sem), de elaludtam. Fél óra múlva ébredtem. Lementem vacsorázni (megdöbbentően kevés étel fért a gyomromba). 

Aztán alvósba öltöztem, és azt hittem, azonnal elalszom, mint délután. Hát nem jött össze, ugyanúgy vergődtem-forgolódtam, mint máskor és hatkor felkeltem. Tusolás, reggeli.

A terv a szombati egész napos itt létre az volt, hogy nincs terv. Se terv, se időpont, se "kell", se ébresztő beállítás, majd minden alakul.

(Azért is szeretem ezt a helyet, mert a bárból, a reggeliből el- és felvehető a kávé, a gyümölcs. És órákig lehet menni reggelizni is, vacsorázni is.)

Reggeli után ültem egy órát a dzsakudziban, majd a kinti termál medencében, aztán napoztam a szoba teraszán.

Hoztam egy kis munkát, muszáj volt, nem mehetek (?) hétfőn úgy dolgozni, hogy még arról sincs fogalmam, mi az anyag. Azzal másfél óra alatt végeztem (de ez nem felkészülés...). Újra kis wellness, aztán félig bóbiskolva megnéztem a Mentőakciót, közben tusoltam, hajat mostam.

Vacsora.

Nagyjából összepakolok, holnap jetesztanyum, temetők, aztán haza. Hosszú nap lesz. Hétfőtől újra daráló...

Csütörtök

Újabb 9 órás munkanap.

Szeretem a gyerekeket. Mindegyik a maga módján egyéniség, különleges. 

A rendszer f. o. s. Bedarál, lemészárol, elemészt gyereket, szülőt, pedagógust. Megemészt és kiköp. Pont. Tanítóként világosan látom. A szülők óriási többsége nem veszi észre. A gyerekek... Szenvednek. Én is. Nem kicsit.

Az új életp.ályam-odell maga a h-alál. És a n.at is. A tank.önyvekről nem is beszélve.

Tanító vagyok, de nem számít, mit csinálok az órákon, mennyiféle és milyen módszereket vetek be a gyerekekért, van, aki szerint én vagyok a legutolsó.

Nem írhatok többet róla. Már az eddig lejegyzettekért is köt.él lenne a jussom. Nem túlzok.

Azt hiszem, hogy jó úton haladok a ki.rú.gás felé. De tudjátok, mit? Választhatok, hogy behódolok, és azt teszem, amit a r.endszer elvár tőlem (a gyerekek leb.utítása), vagy amíg benne vagyok, úgy cselekszem, hogy a gyerekeknek jó legyen, legyen sikerélményük, érezzék jól magukat, ne üljenek negyvenöt percig, beszélgessünk, mondhassák el, ami bántja őket, érezzék magukat biztonságban, mondjam el nekik, ami nem úgy van, mint a tank.önyvben leírtak, gondolkodásra késztessem őket, segítsek nekik mindenben. 

Két iskolában tanítok (az egyikben németet és népismeretet, a másikban 2,-4. összevonásban magyart, 1.-2. és 3.-4. összevonásban rajzot, 3.-4. összevonásban környezetet, 3.-4. összevonásban digitális kultúrát, 1.-ben etikát. Az egyik suliban az első megoldást próbálom ki, a másikban a másodikat. 

Mindemellett már indítottam az egyik suli összes tanulóját német versenyen, írom a cikkeket a ta.nkerületi újságba, vezetem az munká-bajárás költségtérítés dokumentumait, tananyagokat készítek, 99%-ban minden órámon használok digitális tartalmakat, továbbképzésekre járok, és nem sorolom, semmi értelme.

A gyerekek nagy része szeret, megbízik bennem, biztonságot jelentek nekik, lógnak rajtam, mesélnek (...), rajzolnak nekem, ez számomra hatalmas elismerés.

Nagyon nehéz a mai generációval, de sokkal könnyebb, mint a felnőttekkel (az én generációmmal).

Roppant kellemetlen fizikai tüneteim vannak, például a krónikus köhögés, ami 90%-ban az iskolában jön rám.

"Mi állhat a köhögés lelki okainak hátterében?

Köhögésnél a lelkében felgyülemlett feszültségek törnek fel nemcsak a tüdejéből, hanem a lelkéből is. A köhögéssel felszabadultabbá válik, és nemcsak testileg, hanem lelkileg is megkönnyebbül.

A köhögéssel védekezik is a szervezete másokkal szemben, mert ez távol tartja őket. Azt üzeni, hogy maradjanak Öntől távol. Az agresszív védekezés és lerohanó támadás eszköze is lehet, például az ugató köhögés. Ez elsősorban kisgyerekeknél fordul elő. Azért, mert a légutak beszűkülése miatt alig kapnak levegőt. Jelentkezhet azonban felnőtteknél is." (forrás)

Nem tudok tovább írni, szörnyen fáradt vagyok.