2024. április 5., péntek

Tesós hétvége

Három éve fotóztam még Hőgyészen anyuéknál.


Ma útban Siófokra hirtelen ötlettől vezérelve beugrottunk Hőgyészen keresztanyunkhoz. Ő készített egy csokrot, ezt vittük anyuék sírjára Tamásiba.


Onnan tovább Siófokra.

Üdvözlő ital.


Kert. Szép idő.



Kipakolás, wellness, majd vacsora. Nem fotóztam mindent, de mindenből keveset ettem. És minden nagyon finom volt.







Séta a Balaton partján. 




Blog írás a szálloda egyik kis beülőjében.


Hamarosan alvás.

 

2024. április 4., csütörtök

Csütörtök

Habár még szabin, szörnyen sűrű nap volt. Délutánig ügyintézés a városban -lassan anyu minden hivatalos dolgát sikerül lezárni-, aztán pakolás anyunál, majd itthon.


Hányszor, de hányszor ültünk anyval a mohácsi teraszán. Néztük a felhőket és a repülőket, elképzeltük, honnan jöhetnek, merre mehetnek. Néztük a rügyező és hipp-hopp zöldbe boruló fákat. És beszélgettünk. Rengeteget beszélgettünk.

Hoztam megint egy adag cuccot tőle. Még semminek nincs végleges helye, de pl. az egyik kosarában jól mutatnak a kaktuszféléim a teraszon.


Amióta meghalt, bizonyos dolgokban többet fejlődtem, mint előtte 49 év alatt. Mondtam is anyunak -igen, szoktam vele beszélgetni még most is-, hogy nagyon sajnálom (végtelenül sajnálom), hogy ezekre a dolgokra csak a halálával tudott megtanítani. Mindenért hálás vagyok, amit életében megmutatott. Azért is, amiben nem tudott példát mutatni. Mert a halála előtt, amikor még tudtunk beszélni, hirtelen bölcsességgel ezekre is elmondta a megoldást, hirtelen látta, tudta, mit kellett volna tennie.

Kezdem érteni, miért vagyok még itt. Sok dologra anyu világított rá azzal, hogy átkelt a szivárványon, M. is segít és a húgom is a teljesen más gondolkodásával, látásmódjával.

Látom a feladataimat. Tudom, mi az, amin változtatni kellene. Sok dolog. És azt is tudom: egyelőre csak néhányban tudok elindulni.

Ha igaz, hogy a sorsunkat, az életfeladatainkat magunk választjuk, akkor elmondhatom: amikor beleszülettem ebbe a testbe, túl sokat gondoltam magamról. Nem hiszem, hogy ebben az életben mindent meg tudok oldani, és elborzaszt a lehetséges tudat, hogy mindezt egy új életben újra meg kell próbálnom teljesíteni. Kettő dolog választ el önmagamtól: az önbizalomhiány és a félelem. 

No de nem agonizálok itt tovább, holnap a kishúgommal hétvégézni megyünk. Soha nem volt még ilyen. De mindkettőnkre ráfér a pihenés, és mindketten nagyon várjuk. (Anyu pedig ott fent nevet és tapsikol örömében.)

 

2024. április 3., szerda

Emlékszel?

 

Anyu, emlékszel? (MOst csak random képtalálatok.)

Voltunk együtt Tamásiban, a húgom befizetett minket egy téli strandolásra. A kedvenc hajviseleted volt. Csak neked tetszett. :) (Legközelebb ne hagyd, hogy bárki lebeszéljen róla, legyél olyan hajjal -is-, ahogy neked jó!)


És voltál csak a húgomékkal is. (Emlékszel a meleg vizes sztorira? ;) )


Voltál velem a Dunán. (Istenem, mennyit cipekedtünk! Köveket gyűjtöttél a sziklakertedbe. :) )


Húgomékkal a Balatonon.


Velünk Beremenden.


És Gunarason.


Hétvégére befizettem magunkat (a húgomat és engem) egy tesós hétvégére Siófokon (a szülővárosomban). Ilyen még sosem volt. Tudom, hogy örülnél/örülsz neki. És én is. Nagyon várom már.

Fibroscopián innen és túl

egy nap híján 4 hónapja jártam a kórház ezen részén anyuval. Az onkológiára vitt minket a betegszállító. Anyu nem tudott már járni, kerekesszékben ült. Nagyon hideg volt. Az onko asszisztens hozott anyu lábára egy lepedőt. Első volt a vizsgálaton, de a betegszállító csak dél körül volt várható, a hideg nem szűnt, áttoltam a szomszéd, kicsit védettebb folyosóra, a fül-orr-gégészetre. Ide jöttem ma én vizsgálatra.


Korán volt, 7-kor már itt ültem. Szokás szerint majd' elaludtam, korgott a gyomrom is, mert nem tudok ilyen korán enni. Elővettem hát a jól bevált légzésfigyelés gyakorlatot. Becsuktam a szemem. De most csak a külvilágot sikerült kizárnom, a gondolataimat nem. Sorra ugrottak be a négy hónappal ezelőtti emlékképek, ahogy anyu ott ült a betegszállítóra várva, ahogy szenvedett. Mennyire szűk ezen a részen a mozgáskorlátozott mosdó, ahova többször is be kellett vinnem. Ahogy fájdalmai voltak, szenvedett, de nem tudtam segíteni. Viszont nem volt egyedül. Ott voltam vele, ha inni kért, adtam, ha valamit meg kellett igazítani, megigazítottam (...). Otthon tudtunk beszélgetni, pihenhetett, ha kért gyógyszert, adtam. Nem az osztályra vitték vissza, ahol fekhetett volna egyedül az ágyban egyedül, és este hozták volna a gyógyszert meg a vacsorát.


Nem 2001.-ként mehettem be, hanem a 2-es rendelőben voltam az egyes számú.

Adatfelvétel már megvolt előzetesen, egy kérdőívet kellett kitölteni, amíg hatott az érzéstelenítő. A fibroscopia max 1 perc volt (kamerát dugnak le az ember orrába), nem fájdalmas, csak kellemetlen. Megkaptam a beutalót a pécsi Neurológiai Klinika Alvásközpontjába.

(Órák óta gondolkodom, mikor: mert hogy egyszer már nagyon régen is küldeni akart tovább egy orvos alvási apnoé gyanúval. Gégetükrözésen voltam, ennyi már eszembe jutott, de ez szerintem még Tamásiban történt.)

10.30-tól kérhettem időpontot. Kaptam is: augusztus 26-ra. (Magyarország, én így szeretlek...?...)

 

2024. április 2., kedd

52. és mami


Nagy nap volt a mai 52 évvel ezelőtt. Anyu és apu, keresztapám (anyu testvére) és keresztanyám házasságkötése. Dupla lakodalom Hőgyészen. A háttérben apu tetvére és E.. A kép szomorú érdekessége, hogy egyedül M. él, keresztanyum.

Mamintimet utolsó kórházi napján is meglátogattam. Szerintem sokat romlott a demenciája. Persze ez szubjektív megállapítás csupán. Ma nem mindig ismert meg. Először egyáltalán nem. Aztán megsimogattam, ahogy szoktam. "Ugyanúgy simogat, mint az unokám, aki szokott jönni." Aztán tudta, ki vagyok, majd talán tudta. Azt hitte, hogy a fia az ő testvére. Nem tudta, hány éves, többször rákérdezett, 55 évesnek tippelte magát. Fizikailag a helyzethez képest jól van. Holnap viszik vissza az otthonba.

 

2024. április 1., hétfő

Húsvét és másnapja

2016-ban írtam húsvétkor:

Sokszor képesek vagyunk sötétnek látni a világot, szürkének az életet, negatívnak látjuk a körülményeket, engedjük, hogy ezek határozzák meg a hangulatunkat. Ha kicsit kinézünk a saját, gondolatokkal telepakolt fejünkből, ha kicsit kinyitjuk a szemünket -és a szívünket-, csodákat láthatunk. Olyan dolgokat, amik nem magától értetődőek, hanem hálára érdemesek.
Habár hideg van, nyirkos idő, kandikál a nap. Ott van és egyszer ki is fog sütni. Mindezt láthatom. Az albérletben díszlik az anyutól kapott barka. Háttérben a száradó ruháim. Van mosógép, víz, mosószer, amiben kimoshattam, sőt van ruhám, nem is kevés. Fő a húsvéti sonka. Mindössze két lábosom van, de a nagyobbikba pont belefért. Van mit ennem, sőt kicsit az ünnepre is tudtam készülni. Van még egy nagymamám, aki majd' 90 évesen még gyönyörűségeket tud készíteni, kézzel. Ma is ehettem a kedvenc vajas-paprikás saját kenyeremet. És megyek anyuékhoz, egy kis családi csajos hétvégére, ott lesz négy generáció. :)

Szívből kívánom a napfényt mindegyikőtök lelkébe! Én ezzel kívánok szép ünnepet.

Másnap Hőgyészen húsvétoztunk: anyuval, mamival, unokahúgommal. Anyu sütött főzött, tartalmasan, szeretetben telt az ünnep.


2007-2018-ig kevésszer voltam itthon húsvétkor, legtöbbször külföldön dolgoztam.

2020-ban minden addiginál másabb volt a húsvét. Egyrészt a "pándémia" miatt, de ami a családunknak ennél sokkal fontosabb volt: anyut húsvét után műtötték rosszindulatú emlődaganat miatt... Emlékszem, készült egy túrós süti, csak hogy legyen valami...


2021-ben Hőgyészen volt újra a húsvétolás. Még a hőgyészi házban, a mindig csodaszép kerttel...


... még mamival és anyuval, anyu mennyei étkeivel...


Tavaly (igen, tavaly, csak egy éve...) ilyenkor anyu már Mohácson lakott, átmentünk hozzá is húsvétolni (kis barkáccsal).


Az idei húsvét jelentősen más volt...

Ez a kép Hőgyészen készült, öt éve. M. fotózta. Nagyon jól szimbolizálja azt, ahogy mi éreztünk/érzünk egymás iránt. (És 2 napja most először pityeredtem el, amikor ezt leírtam és megnéztem a képet.) M. szerencsére még itt van. Anyu már az angyalokhoz költözött, 5 nap híján 3 hónapja. Mamikám kórházban van.


Ma R., unokaöcsém és Cs. volt látogatni, előtte egy nap híján (amikor húgomék és unokanővérem keresztanyummal látogattak) minden nap mentem mamihoz. Annyira örül a látogatónak, olyan hálás, ezerszer megköszöni. Jól van. Ugyanolyan jól tűri a fájdalmat, mint anyu... Holnap vagy szerdán hazaengedik.

Semmi (de semmi) ünnepi hangulatom, a húsvétot M. intézte leginkább. De festettem tojást...


És szanáltam megint: most egy nagy szatyor ruhát.


Volt "húsvétos" étkezés is. (M-nak köszönhetően.)


Maminak vittem tegnap kompótot, kalácsot. A kompót nagyon bejött neki, azt mondta: ennél jobbat nem hozhattam volna, nagyon finom, "olyan kräftig, igazi kompót".

...

M. hetek óta igyekszik engem kimozdítani. Annyi a tennivaló, és vagy ő dolgozik, vagy én, vagy ő nagyon fáradt, vagy én, hogy eddig nem jött össze a "kirándulás". Ma viszont mentünk. A Mecsekbe, medvehagymázni. 






Iszonyat meleg volt (2.-3. napja sajnos nyár van, 26+ fokkal), de szedtünk levelet. M. el is készítette a pestot, én pedig lépcsőház-túrára indultam a maradék zölddel. Szoktunk vinni pár helyre. M. nagyon örült, V. is, vele el is beszélgettem vagy egy órát, B.-től pedig kaptunk cserébe egy tányér sütit. Pl. kozák sapkát, amit imádok, és amit anyu szokott nagy ritkán készíteni.

2024. március 30., szombat

Nagypéntek

Reggeli.


És most csoda-fotók jönnek.

Készen vagyok a balkon-növény-ültetéssel.


Anyu gyöpszegfúje a 11. virágát hozza.


Az orgonája virágzik. (Nálunk ez is.)


Sötét volt, amikor a balkon-ültetéssel végeztem, utána még megcsináltam a tojásfát és a fészket a festett (festendő) tojásoknak.


Chateltem kicsit E-vel, régi tamási ismerősömmel. Az ő szülei sem élnek már, és igazából az tudja megérteni, amin most keresztülmegyek, aki átélte ugyanezt.

Ma már szombat van, hát így jár, aki megírja a blogbejegyzést, de elfelejti közzétenni. :)

 

2024. március 28., csütörtök

Csütörtök

Hatig sikerült aludnom. A délelőtt nagy része itthon telt, aztán masszázs. Még karácsonyra kaptam az ajándékutalványt, most sikerült mennem. Nagyon stresszes vagyok, mindenhol csomók, letapadások. 


Onnan anyuhoz mentem, kerestem maminak hálóinget, zoknit. Aztán hazaugrottam még és indultam Szekszárdra.


Mamit megműtötték. Sikerült összecsavarozni a törést. Nagyon rosszul ébredt. Fizikailag jól van. Fájdalmakra panaszkodott, kértem neki fájdalomcsillapítót...


Meghozták a vacsoráját is... Kértem a nővérkét, amikor jött összeszedni a maradékot, hogy ne vigye el mamiét, próbálják később megetetni, szörnyen éhes lehet (hangosan korgott a gyomra). Megitatnom sikerült.


Maminak fogalma sincs, hol van, nem jut el az agyáig, hogy kórházban van és megműtötték a lábát. Igazi demens-demens, csak hajtogatja a dolgit meglehetősen fülsértő hangerővel, mindenáron azt akarta, hogy öltöztessem fel és menjünk innen. Görcsösen kapaszkodott az ágyrácsba és emelgette a jobb lábát, hogy márpedig ő kimegy pisilni (katétere van) (...). Azt sem fogta fel, amikor búcsúztam, nem értette, miért hagyom ott, ő miért nem jöhet. De azt megkérdezte: "Mit főzött anyu?".

Este 7 volt megint, amire hazaértem. 

Holnap más látogat, én majd telefonon várom a híreket.

2024. március 27., szerda

Szerda

Munka után -nem kérdés- mamihoz a szekszárdi kórházba.


Vért kapott, három féle infúzió csepeg, mami jól van. Nagyon jól néz ki, nincsenek fájdalmai (hála! ezért imédkoztam fél este).

Az elején izgatott: azt hitte, levágják a lábát. Megnyugtatom. Azt hiszi, a bonyhádi kórházban van. Ráhagyom. "Most megnyugodtam, hogy itt vagy. Azt hittem, nem értesítenek, hogy itt vagyok."

Hozzák a gyógyszereket, a vacsorát. Ápoló: nyugodtam adjam be, etessem meg. Beadom, mint 3 hónapja anyunak. Megetetem, mint 3 hónapja anyut. Itatom. Nyugtatom. Simogatom. Fogom a kezét. (...)

Mami tényleg jól van. Nagyon hálás vagyok érte.

Anyut kétszer kérdezte.
- Fekszik?
- Igen, mint te most.
- Kap tablettát?
- Igen, fájdalomcsillapítót.
- Nem, rákos gyógyszert.

...

Holnap műtik. Délután megyek megint.

M-val beszéltem este, az ápoló, akivel anyu sokat volt. Csinált egy tálat, holnap viszi anyuhoz a temetőbe.


 

2024. március 26., kedd

Szétporladva

Anyut ma két hónapja temettük el. Azért kellett ennyit várni vízkereszt után, hogy mindent úgy szervezhessünk, ahogy anyu szerette volna. Ahányszor leírtam ma a dátumot, a temetés dátuma jutott eszembe.

Munka után hazajöttem, ettem kicsit, aztán visszamentem a városba, részt vettem a mohácsi autizmus világnapi rendezvényen, ahol elhangzott, hogy a világnap április 2-án van hivatalosan. Anyuék április 2-án esküdtek anno...

Majd megint hazajöttem, fogat mostam és indultam vissza: fogorvoshoz. Három hónap alatt három fogam tört le, s habár nem fáj, meg akartam kérdezni, orvosilag kell-e ezzel valamit kezdeni. Sok hűha meg röntgen utáni hűha után: egyet ki kell húzni, a többire pedig koronát tenni. No de én nem akarok koronát. (Két éve kaptam egy pótfogat, ahhoz a két mellette lévőt tövig szét kellett fúrni, azokba került ragasztva egy "sín". Akkor fájdalommal járt ez a procedúra, hogy én azt még egyszer nem bírom ki. Mondhatod, hogy hisztis p. vagyok. Mondhatod, ha érezted már, hogyan érzem a fájdalmat.) Mert kettőt lehetne "pofozgatni", de hamarosan a most még egyben lévő rész fog letörni. Mert hogy a fogaim szétporladnak.

Anyu elporladt a hamvasztáskor, a kocsim szétporlad, a fogaim is, az alvás alatti légzésem is "porhanyós"...

Ma reggel elaludtam. Emlékszem, hogy kinyomtam az ébresztőt és visszatettem a fejem a párnára... A munkából nem késtem el, 

...

Eddig jutottam a bejegyzéssel, amikor hívott unokanővérem, hogy mami -megint- elesett, combnyaktörés, kórházban van.............

2024. március 25., hétfő

Kinek mondhatom el?

Anyu, te mindig ott voltál, bármi történt. Mindig ráértél, bármikor hívhattalak, mehettem hozzád. Akármilyen pitiáner, de számomra nagy gonddal mentem is, mindig megnyugtattál, támogattál, segítettél. Ha valamire nem tudtad a választ, azt mondtad: "Nehéz dolgok ezek". 

Tavaly ilyenkor veled is beszéltük, hogy valahogy fura a fülem, mintha be lenne dugulva, és néha fáj. Sosem volt fül-orr-gégészeti problémám (a kiskori mandulaműtétet leszámítva), de beszéltünk róla, hogy elmegyek megnézetni.

Ma volt a napja.

A dobhártyámra volt fülzsír tokosodva, leszívta-levette (roppant kellemetlen), negyed-fél évente mennem kell ellenőrzésre.

No de...

Ha már ott voltam, megnézte az orromat is. Tudod, hogy mindig elégedetlen voltam az orrommal, mert hogy nagy. De a doki azt mondta: örüljek neki, mert belül is nagy, azaz sokkal könnyebben lélegzem, mint az átlag.

Ezután jött a garat. Az első másodpercben, ahogy belenézett a torkomba, megmondta, hogy rosszul alszom, megébredek éjszakánként, fáradt vagyok, amikor felkelek, és horkolok. A jobb -kivett- mandulám heges.

Jövő héten mennem kell hozzá a rendelőjébe (most magánrendelésen voltam). Te is tudod, hol van: az onkológia mellett. (Bakker, bírjam majd ki sírás nélkül...) Rendes volt: nem írt most be, hogy nála voltam, mert akkor magán úton kellene tovább menni. Lesz egy endoszkópos vizsgálat. Helyi érzéstelenítéssel fog ledugni az orromon keresztül egy kamerát. Aztán ír egy beutalót, amivel el kell mennem Pécsre, egy altatásban végzett vizsgálatra. Ha bármit találnak, műtét...

Nem akarok orvost (a négy orvosoddal tartottam a kapcsolatot az utolsó két hónapodban szinte napi szinten, heti kétszer jött a hospice orvosod november végétől, és hozzád még a háziorvos is kijött!), nem akarok vérvételt, bökdösést (az utolsó másfél hónapodban annyiszor, de annyiszor megböktelek..., mindegyik fájt nekem is...), nem akarok műtétet (három éve operáltak az endometriózissal..., téged négy éve emlő tumorral...)... 

Amikor hazaértem, M. edzésen volt, a húgom wellnesezik, te nem vagy..., jesszus, olyan jó lenne valakinek elmondani. Nekem sokat segít, ha beszélhetek a gondjaimról. Kértem, hogy küldj egy jelet, hogy valahogy itt vagy, hogy hallasz, hogy segítesz... Sokáig csönd volt. Persze sírtam. (Sírok.) M. pakolt be, lejárt a mosogatógép. Jó, kipakolom, az megy sírás közben is. Kinyitottam, és... Benne volt a kis "tejmelegítő" nyeles lábosod, az egyik tálad és a mérőpohár, amit tőled hoztam át. Hát persze, hogy zokogtam, de most örömömben. És a húgom is jelzett, hogy hívhatom, így el tudtam mondani neki, amit neked mondtam volna... 

Eszméletlenül, embertelenül, kegyetlenül nehéz, hogy nem vagy. Mindig az cseng a fülemben, amit akkor mondtál, amikor elbúcsúztál. Hogy szeretsz minket (a húgommal) örökké, örökké, örökké, és hogy legyünk boldogok. Tudom, hogy tudod: rajta vagyok. Tudom, hogy tudod: ennél jobban kell igyekeznem. Tudom, hogy tudod: sok ez most nekem egyszerre (hogy te nem vagy, és mellé az egyre tornyosodó újabb problémák), de azt hiszem, hogy minden segítséget megkapok a sorstól (Istentől/Univerzumtól) ahhoz, hogy változtassak. Nagyon össze kell szednem magam minden (MINDEN) téren, és akkor lassan majd elindulhat ez a szekér újra, előre.


A testi pihenésért tehetek többet.
Az elmém békééért (békéjéért?) is.
A szív öröme... Talán ez a legnehezebb.

Anyu, két hónapja és 19 napja láttalak utoljára "élve"...
Szörnyen hiányzol...


2024. március 24., vasárnap

Random vasárnap

Reggel magamtól ébredtem (nem túl korán). Reggelit készítettem (ha hiszitek, ha nem, még a rántottát is elrontottam, így "rontotta" volt reggelire...), aztán hirtelen öltettől vezérelve eldöntöttem: megcsinálom a múltkor elhalasztott nagy túrát.


(A kép vicces, de M. ma is dolgozik, így egyesben mentem. ;) )

Először mamihoz. Annyira random volt az egész, hogy maminak csak egy ásványvizet vittem, azt is a kúton vettem, mert tankolnom is kellett. Sőt úgy vettem, hogy megtankoltam, fizettem, elindultam, de 20 méter után eszembe jutott a víz, leparkoltam, visszamentem és vettem egyet...


Ma egész jól volt mami. Sokat mosolygott, lehetett vele beszélgetni, sok mindent megértett, nem kellett mindent leírni. Fázott (mint mostanában mindig), nekem folyamatosan hőhullámaim voltak (mint mostanában mindig), így könnyedén tudtam a kezeit megfogva melengetni. 

Kérdezte anyut, olyan 5-6-szor, de most nem olyan zihálósan-kétségbeesve, tény, hogy én is nagyon összeszedtem magam, mert egyedül voltam, nem volt segítség a figyelem-eltereléshez. 

Kérdezte a hőgyészi házat (ami a fejében már lassan két éve leégett), mondtam, hogy ismerősök vették meg és építkeznek. Mondtam a nevüket, de egyáltalán nem emlékszik rájuk...

Megnéztük a fotóalbumát, el-elidőzött néhány képnél (a családból még mindenkit megismer). Minél régebbi kép volt, annál inkább.

A lábán a tutyi, amit ő kötött még régen. Mert annyira dagadt a lábfeje, hogy minden papucs kicsi.

Olyan másfél órát voltam nála.  Amikor búcsúztam, azt mondta: "Mindig olyan gyorsan eltelik az idő, amikor te itt vagy". Adtam neki egy nagy puszit, arra azt mondta: "Na, ez most édes volt!".

Még beszéltem az ápolókkal, elpakoltuk az ágyneműt (anyu ágyneműit vittem adományként), aztán mentem tovább.

Hőgyészre, keresztanyumhoz. 

Délelőtt felhívtam, otthon lesz-e, igen, akkor beugrok valamikor.

Itthoni indulás előtt ezért felugrottam anyuhoz: már össze volt készítve keresztanyumnak a cucc, amiket elfogad anyutól, pár hivatalos mamis papír, amit még találtam, ezeket (két fordulóval) lecipeltem a kocsiba, csak utána mentem tankolni.

Keresztanyum, M. világ életemben olyan volt, mint a második anyukám. Férje, keresztapum, anyu bátyusa idén lesz két éve, hogy meghalt, ugyanúgy, mint anyu. M. ápolta otthon. Úgyhogy ez megint egy különös kapocs, nagyon jól tudunk erről beszélni, hiszen mindketten szörnyen hasonló dolgot éltünk át (F-nek nem voltak akkora fájdalmai mint anyunak). Kaptam finom ebédet, egy hatalmas csokor nárciszt, egy cserepes virágot. Olyan két és fél órát időztem nála. De mennem kellett, volt még egy állomása a túrának.

Tamási, temető.

Utoljára anyu temetésén voltam itt. Amint a sírhoz értem, leguggoltam, és csak sírtam. Szürke, szeles idő volt, felhős. Megcsináltam a sírt (amennyire tudtam, annyira hirtelen ötlet volt a mai túra, hogy még gyertyát, seprűt sem tettem...), elvittem végre a hetekkel (hónappal?) ezelőtt megvett kis angyalkás díszt, és amikor lefotóztam, egyszer csak kisütött a nap. (Látszik a két képen a különbség.)




Már apu is (apu 24 éve...) és anyu is itt alussz örök álmát. A mennyben már biztosan találkoztak.


Nem maradtam sokáig. Aztán indultam haza. Gyors bolt, nemzeti (volt egy pár tízezres sorsjegy nyereményem, azt beváltottam) után hamarosan mehetek is aludni, hiszen holnap reggel munka...